Szárnybontogatás

Ha a kongói záró napokra gondolok, eszembe jut a torokszorító érzés, amely különösen olyankor tört rám, amikor egyedül voltam. Számtalanszor kicsúszott a szánkon az „utoljára” szó, és ilyenkor mindig furán nézegettünk egymásra. Vajon hogyan lehet jól elvarrni a szálakat, mindenki örömére?

Július 8-án, pénteken este szokatlan zajokra figyeltünk fel. Tülkölések és ovációk szakították meg a kinshasai éjjel viszonylagos csendjét. Hamar megtudtuk, hogy aznap jelentek meg a központi érettségi eredményei, ezeket tömegek kutatták mindenfelé. Bár SMS-ben is értesülhettek, a többség interneten kereste a számokat. A mi kis iskolánk, a College Othniel csapata a lehető legjobban szerepelt, tudniillik, mindannyian sikerrel vették az akadályt!

Rég óta divat ezen az estén nagy ünnepet keríteni az esemény örömére. A vizsgázók megkülönböztetésül fehér hintőport szórnak a fejükre, valamint kiírják a pólójukra a teljesített százalékot, a szakirányukat, az iskolájuk nevét, stb. Büszkeségük jeléül a családtagok is beszórják a hajukat.

Tizedike, vasárnapra sportnappal egybekötött búcsúzó- és ünnepi alkalmat hirdettünk az Othnielbe, ahová meghívtuk a környékbelieket. Amikor a tett színhelyére érkeztünk, kevéssé meglepő módon mi is a nyakunkba kaptuk az összes „érett” fiatal hintőporát. Habár, sokak bánatára a mi hajunkon nem igazán tapadt meg, leginkább csak a fejbőrünk lett tőle természetellenesen fehér(ebb). Az Alapítvány autóját teliragasztottuk a 100%-os sikert hirdető lapokkal, majd az egész népsereglet együtt elindult egy rövid demonstrációt tartani a környéken. Az autóba bezsúfolódtak a végzősök, valamint rácsimpaszkodott, aki érte; majd lépésben, tülkölve és nagy szenzációt keltve útra keltünk. Nem hiszem, hogy tíz percnél több kellett, hogy a közeli utcákon mindenki megtudja a nagy felhajtás okát. Transzparenseket is vittünk, azon kívül a skandálás sem maradt el. Még a következő napokon is gyakran kiáltották felénk ismerős-ismeretlenek, hogy „100%”. Az iskola ismertségét biztosan fellendítette a körmenet. Nem beszélve arról, hogy mi, fehérek is a sereghez tartoztunk, ami jókora feltűnést keltett, egyfajta nívót jelezve a tanulatlanabb rétegek felé.

Visszaérkezésünk után egy kisebb fieszta kerekedett, minden felé gyerekek s fiatalok ugrabugráltak a zene ütemére. Később aztán hivatalosan is lezártuk a fél éves projektet a helyi mentorokkal, az Alapítvány munkatársaival, akik köszöntőt mondtak, majd megleptek bennünket egy-egy ajándékcsomagocskával. Ezekben Afrikát ábrázoló csontmedál, kókuszdió és ehető agyagrudak lapultak; mindannyiunk örömére.

A sport programot óriási érdeklődés kísérte, nem maradhatott hát el a focimeccs; mégpedig a frissen érettségizettek csapata a magyarok ellen játszhatott. Nevet is választottunk, közfelkiáltással a Punda szót tettük emblémánkká, nem kis derültséget aratva. Drukkergárdánk olyan népes volt, hogy kevés híján a pályát ostromolták. Bíró szerepében M. Welcome, kommentátorként pedig M. Cleo szolgált.

Nagyon vidám tíz perces ütközet volt, a végeredmény pedig mindenki megelégedésére szolgálhatott, hiszen 2-2 gólt könyvelhettünk el, bár helyenként a bírói megnyilvánulások mintha nem teljesen részrehajlást nélkülözőek lettek volna… A gólöröm is emlékezetes marad, hiszen a gyerekek úgy megrohamoztak minket, hogy alig álltunk a lábunkon a csimpaszkodó szurkolóktól!

Kipihenendő az átélt izgalmakat, csendesebb terepet választva elkezdtük a munkatársaknak szánt kisebb szuveníreket szétosztani mi is, hiszen ottani szokás szerint búcsúztunk, kölcsönös ajándékozással. Ehhez szabadidőnkben készítettünk egy jókora adag mézeskalácsot is, mindannyian kivéve a saját részünket a procedúrából. Az eredmény minősége tekintetében álljon itt annyi, hogy morzsa sem maradt pár percen belül! Egyebekben úgy láttuk, hogy sikerült elérni célunkat, mentoraink örömtől csillogó szemmel vették birtokukba a személyre szabott ereklyéket.

A nap már lemenőben volt, amikor kénytelenek voltunk elköszönni a társaságtól, abban a jól eső várakozásban, hogy még találkozunk a gyerkőceinkkel másnap, egy szép közös kirándulás erejéig biztosan. Mondani sem kell, hétfőn ez alkalommal is kívül-belül felkészülve, lelkesen várt a gyerekhad. Mind a tizennyolcan (!) bezsúfolódtunk hát a kisbuszként szolgáló járműbe, hogy kezdetét vegye a kiruccanás. Azért a rendőröktől cseppet tartottunk, legyen bármily szívmelengető a társaság látványa; de hála Istennek, alaptalannak bizonyultak az aggodalmak. Akikkel csak találkoztunk, mind kedvesen tisztelegve vagy integetve kívántak jó utat! Lehet, hogy volt valami a kisugárzásunkban?

Minden esetre dalolásban nem volt hiány, előkerült régi és új nóta egyaránt, nyelvek kavalkádja, hahota kíséretében jelezte, hogy nem mindennapi esemény ez a csapat életében. Kattogtak-sípoltak a felvevőmasinák is, hogy megörökíthessük ezeket az értékes pillanatokat, hiszen megtanultuk, hogy segíteni olyan kiváltság, amely mellékhatásként mély kötődést is okozhat…

A természet közelsége nyugtatóan és egyben üdítően hatott mindannyiunkra, az árvák nem győzték csodálni a tavat, a növényeket, a kanyargó kis ösvényt. Az odabújósabb lánykák ezúttal megengedték maguknak, hogy el sem eresztve a kezünket, végig kísérjenek minket a hat kilométeres túrácskán. Utána pár perc focizás következett a fiaink részvételével, majd egy röpke szendvicsezés. Meglepetésként pedig egy hosszú facsónakban az összes árva tehetett egy körutat President-ukkal és egy csónakossal a tavon.

Az idő gyorsan szaladt, bár igyekeztünk nem venni róla tudomást; egyszer csak ott álltunk a parton, hallgatva az árvák szívhez szóló kis szavalókórusát, ahogy személyesen mindegyikünkhöz szóltak egy-két jó szót, mosolygósan-szégyellősen. Hazafelé nagy csend uralkodott az autóban, kit az álmosság gyűrt le, ki a gondolataiba merült, ki pedig egyszerűen csak a többiekre figyelt. Családias hangulata volt így az együtt kocsikázásnak.

Kedden és szerdán, az utolsó két napon, csomagolási és egyéb teendőink mellett sem voltunk képesek kihagyni, hogy bent töltsünk egy kis időt az árvákkal és Maman Liliannal meg Totoval, a két pénzügyes munkatársunkkal. Egészen rendkívüli volt, ahogyan ez a nő, akivel naponta találkoztunk az irodában, elmondta, mennyire fogunk nekik hiányozni. Látszott rajta, hogy nagyon elszomorítja a dolog, és gyakran elismételte, hogy visszavárnak bennünket. Nekünk se kellett több, biztosítottuk róla, hogy a mi vágyunk is a viszontlátás. Közben az oktatási rendszerről és a magyar külképviselet fontosságáról is beszélt, meggyőződése ugyanis, hogy ha lenne ilyen, akkor könnyebben utazhatnának ide és oda a tanulni vágyó egyetemisták.

Az árváknak személyre szólóan egy-egy rövidke levelet írtam, remélve, hogy az írott, francia szóval hagyhatok magam után némi plusz szellemi örökséget is. Dicséret és bátorítás mellett céltudatosságra biztatás egyaránt szerepelt a sorok között. Nagy öröm volt látni, ahogy meglepetten bontogatják és olvasgatják a színes lapokat. Az utolsó-utolsó körülnézés, felnőttekkel némi egyeztetés után végül eljött a pillanat, ahogy –mi tagadás- könnyekkel a szemünkben búcsút vettünk az árváktól. A fiúkkal leginkább kézfogás, a lányokkal puszi is gazdát cserélt. Mi lányok korábban hazamentünk az utolsó simításokat elvégezni a reptéri készülődés procedúrájában; így nekünk megadatott egy transportolás is még, ahol valahogy az útitársakkal is emelkedett hangulat kerekedett.

Szívből mondhatom, Afrika visszavár bennünket, és Téged is tárt karokkal fogad, kedves mindeddig hű Olvasónk!

Irta: Ibolya