2011. június 29., szerda

Festés az árvaházban


Festés az árvaházban

A kerti nagytakarítás után nagyon belejöttünk a fizikai munkába, úgyhogy arra jutottunk ki kellene festenünk a házat, hiszen már egy éves a jelenlegi állapot. Nemrég sajnos elszaporodtak a bolhák az egész házban és jobb híján a gyerekek a falon nyomkodták szét az élősködőket, szóval elég bizarr látványt nyújtottak a falak. Azóta megvolt a rovarirtás is, úgyhogy jó ötlet volt a tisztasági festés.

Ajándékba kaptunk helyi apánktól, Lacitól néhány doboz festéket, ecsetet és szinte minden szükséges felszerelést a kis projektünk lebonyolításához. A maradék anyagok beszerzésével pedig az itteni barátainkhoz fordultunk. Szükségünk volt a fal lejavításához mastique-ra - öö, nem tudom, hogy ez pontosan micsoda, kezdő festő vagyok.. Hígító kellett még és már állhatunk is neki a munkálatoknak. Megbeszéltük a barátunkkal a találkozót, tudtuk, hogy nagyjából hol vannak az üzletei. Megálltunk a gyógyszertára előtt, szóltam, hogy onnan nem tudom az utat, jöjjön ki. Pontosan ebben a pillanatban a túloldalról elkezdtek nekünk integetni többen is, szóval teljesen biztosak voltunk benne, hogy az lesz a mi üzletünk. Hát tévedtünk. 

Behívtak minket az irodába, kávéval kínáltak, de mivel a kontaktunk nem bukkant elő, írtam neki sms-t:
Minden csillog villog
„A te üzletedben vagyok?”- Jött a válasz: „Nem, az emberem kint vár az üzlet előtt, jöttök?” Huh, ez nem kicsit volt kínos, mivel eddigre már kiderült, hogy az újdonsült ismerőseink ingyen szeretnének minden szükséges dolgot adni, megtoldva némi rózsaszín festékkel, mert hát mégiscsak a lányszoba nem lehet sárga vagy kék... Biztosítottak minket, hogy ha a továbbiakban is bármire szükségünk lenne, menjünk csak hozzájuk, mindent megadnak az árváknak. Kicsit sietősen távoztunk, de persze nagyon örültünk, nem is gondoltuk most, hogy ezt megkapjuk ingyen. Átkísértek minket a másik üzletbe, rögtön leszögeztem, hogy nem vásároltunk semmit a konkurenciánál, hanem mindent ingyen kaptunk. Ez persze azt váltotta ki, hogy ha ők adtak akkor neki is kell adnia legalább pár doboz festéket. Eddigre már több doboz felesleges volt, de nem baj, majd jó lesz később is a maradék.

igazi színes bőrű lettem:-)
Nekiálltunk hát nulla tapasztalattal lejavítgatni a falakat, betömni az öklömnyi lyukakat, majd szépen lefesteni. A fiúk lelkesen segítettek, főleg Denzu, nem lehetett lelőni, minden létező festéket felkent a falakra. Isaac-nak fáj a feje, mondtam neki, hogy menjen szépen ki a szobából, mert a festék szagától csak rosszabb lesz...Persze nem hallgatott rám, de a hígító szerintem szerzett neki néhány boldog pillanatot. Denzu festette a fal tetejét, amit a hengerrel már nem tudtam megcsinálni rendesen, Rigean pedig az alját. Denzu kedvesen mindig Rigean fejére csöpögtette a szép sárga festéket, úgyhogy a munka végeztével moshattuk le a gyerekeket egy kis hígító segítségével.

A konyhát talán holnap el tudjuk kezdeni, a lányok, Erika és Ibolya ezekben a pillanatokban is kaparják a szenet a falról, hogy holnapra szép tiszta legyen. A lányok szobájában is vissza van még a munka, mert most gyártják nekik az igazi lányos rózsaszínű festéket. Most majd a lányok lesznek szép rózsaszín festékesek...
Nyomot hagytunk a világon
Zita

2011. június 25., szombat

Mozgalmas utolsó napjaim


Mozgalmas napjaim vannak. Ma hozzáláttunk a az árvaház kifestésének
előkészületeihez. A megelőző hetekben a lányok nagy buzgalommal
ügyködtek a beszerzésen, ami bizony-hála Istennek!- nem kis
eredménnyel zárult (volna le, ha nem ígérték volna, h még segítenek,
ha bármire szükségünk lesz:)! Ezalatt nekem is megsokasodtak a
feladataim. Mivel időközben kitört a vizsgaidőszak náluk, majd
mostanra a nyári szünet is, a kis fiaink-lányaink egyre többet időznek
otthon. Így aztán mindjárt meg is sokasodtak a teendőim köztük. Lassan
másfél hónapja, hogy egyre több időt töltök velük, mondhatni
egymagam:) Izgalmas. Jelentem, a beszéd is könnyebben megy már egy
kicsit, sőt az EVS gyűlések jegyzőkönyveit is én készítem. Na, azt
kifejezetten élvezem! Nem véletlen talán, hogy jogi pályára szántam el
magam.
Visszatérve a törpéinkhez. Rászoktam a magyar órák tartására, ami nem
is valami bonyolult dolog, még az a legnehezebb talán számomra, hogy
elégszer elismételtessem velük a szavakat. Mivel főleg hallás alapján
tanulnak, ezért kismillió ismétlés után megragad bennük, utána nem is
szükséges leírniuk. Csakhogy én közben néha elunom magam :-D Najó,
inkább csak nem mindig tudom, mikor jön el a pillanat, amikor már
felesleges ismételni; és mikor van hogy egyszerűen elfáradnak és már
nem köti le őket. Egyébként nem túl sok szót adok le egy alkalommal,
mivel nem lenne értelme. Van egy kis fa táblájuk, és azon marad a
krétával felírt szöveg, így bármikor hét közben akinek kedve van,
nézegetheti. Meglepően hatékony eszköz ez így. Ma is észrevettem, hogy
-ahogy mutattam nekik pénteken, hogy a szavakat mondattá
összerakhatják (pl. Gyere gyorsan!)- kitalálták maguktól, és alá
firkantották, hogy Kicsi, gyere várlak! /Ezek a szavak is
szerepeltek./ Ez bizony hallatlanul nagy dolog náluk, mivel az itteni
oktatási módszerek miatt nem igen szoktak hozzá az önálló
véleményformáláshoz vagy egyáltalán kreatív gondolkodáshoz. Egész
osztályok skandálják ugyanazt a néhány rövid mondatot. Kétségkívül
megtanulnak ezzel is dolgokat, de nekem igazi sikerélmény volt ezt a
rövid mondatkát látni! Nem beszélve arról, hogy majd' minden nap
igyekeznek egy-két szót elsütni, pl. ma a Csend! volt a kedvencük,
mivel bezsúfolódtunk a fiúk szobájába nem is tudom hányan, de a zsivaj
elképesztő volt!:) És Denzu elkezdte, majd a többiek is rázendítettek.
Eddig nem tanította még nekik senki a "Je t'aime" magyar hangját sem,
hát elérkezettnek láttam az időt, hogy megtudják. Ma páran mondogatták
is. Azt hiszem, gyerekekkel foglalkozó ember nem sok nagyobb örömöt
tud elképzelni, mint amikor a kicsi megszólal, és ezt az egyetlen szót
kimondja: szeretlek. Nem is az számít, kinek és milyen szituációban
szól, de maga az érzelemkifejezés. Természetesen itt most még nem
igazán ez a motivációjuk, viszont van egy olyan rejtett vágyam, hogy
majd egyszer erre is képessé legyenek.
Apropó, az idő múlásával és a hazautunk közeledtével egyre gyakrabban
merül fel egyik-másikunkban, hogy 'Hűha, hamarosan búcsúzunk.' Nem
felhőtlen az öröm, mondanom sem kell. Amikor egyik nap szóba jött,
hogy van gyerekünk, akinek a szülei komoly betegségben haltak meg,
amely ráadásul jó eséllyel örökölhető is, óriási gombóc nőtt a
torkomban. Nem sok olyan alkalom van, amikor ne jutna eszembe
rápillantva.
Irta: Ibolya

Vidám vasárnap

Múlt vasárnap ismét meglátogattak minket a gyerekek. Ezúttal – a tömegnyomásnak engedve – csirkét és rizst főztünk nekik. Megint ledöbbentett minket, hogy a lányok milyen ügyesek a tűzgyújtásnál és a főzésben. Főleg Nahomie bombázott a tanácsaival, de közöltem vele, hogy higgyen nekem, így is nagyon finom lesz. Persze nem hitt, csak magyarázott, teljesen hiperaktív volt. Amíg mi szerencsétlenkedtünk a csirke megtisztításával – merthogy megint rá kellett jönnünk, hogy nem egyszerű itt főzni, víz, áram nélkül – addig Sarah profi módon törte a fokhagymát a Nzete ya liboka-ban ( ez a mozsárhoz hasonló eszköz itt minden háztartásban megtalálható és a zöldségek, fűszerek őrlésére használják)
Ezalatt a többiek megszállták a nappalit. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, mint a tatárjárást, mindenki magához vesz valamit, amit hirtelen érdekesnek talál és elkezd azzal foglalkozni, persze öt percig, utána leteszik valahol, úgyhogy utánuk az özönvíz vagy éppen egy bombatámadás helyszínére emlékeztet az elhagyott műveleti terület. Így Rigean rögtön lecsapott a laptopomra, hogy filmet nézzen, páran Szandra gépén a rólunk készült képeket nézegették. Isaak állandóan rajtam gúnyolódott, Lispie-vel is közölte- aki mostanában jó pár kilót felszedett -  hogy ő olyan, mint én, jó súlyban van... Imádom ezt a gyereket! Poba a szintetizátort próbálgatta, a lányok pedig a szobában talált sapkák és napszemüvegek próbálgatásával foglalatoskodtak. Az ebéddel elégedettek voltak, mi viszont kevésbé felkészültek a fejlődésben lévő szervezetek által igényelt ételek mennyiségét illetően... De pótoltuk banánnal a hiányosságot és szerintem kiengeszteltük őket az ebéd utáni sucrézéssel is.
Ebéd után előkerült az a fájdalmas téma, hogy hamarosan haza kell mennünk és nem lesz több közös vasárnap, se délutáni játék... Nagy örömünkre ez nem csak minket szomorított el, a gyerekek is mondták, hogy nagyon sajnálják, hogy elmegyünk, de remélik, hogy még visszajövünk. Hát mi is.

Szandra és Zita kooperáció

2011. június 13., hétfő

8 óra munka( folytatás)



Négylábú
Lingalául tanulunk. Persze, ez kissé komoly kifejezés arra, amikor
valójában szavakat és kifejezéseket gyűjtögetünk. Gazolás közben
például Zita a -J. B. Mpiana, Kongó egyik első számú énekesének
számában felbukkanó refrénszerűen ismétlődő- "Punda" jelentésére volt
kíváncsi, hát meg is kérdezte a gyerekektől. Rögtön vágták a választ:
mi sem egyszerűbb! Hát a lóról van szó. Máris repkedett a levegőben a
paripa neve, innen is-onnan is nevetgélték.
Miközben a jó munka gyümölcsét élvezte a népes társaság az árvaház
udvarán, és a szomszéd udvaron zajló harsány veszekedés irányába
kíváncsiskodtunk, egyszer csak befutott egy helyi, nem túl ápolt
külsejű férfi, kezében egy kismacskával. Amiért, gonoszkodó
arckifejezéssel, kijelentette, 500 Mbongót kér (a kongói frank
lingalául). Nem tűnt valami ember-, avagy állatbarát szerzetnek, egy
kevés tanakodás után tehát Zita kiemelte a zsebében talált, pontosan
az árnak megfelelő összegű pénzt; ezzel és az üzlet tárgyának
átadásával megköttetett mindenki megelégedésére a megállapodás...







Segíteni ugyebár kiváltság.
A keresztségben nem is kaphatott volna más nevet, mint amit
megelőlegeztünk neki - délutánig is, de erről később-... Remélve, hogy
nem szenved majd személyiségzavarban, Pundának hívtuk. Itt kezdődtek a
kis állat kalandjai az öt magyar önkéntessel, Afrikában.
Egy órán belül már autóban zötykölődött velünk "hazafelé" speciális
pózban, az ülés fejtámlájába kapaszkodva, nyávogva. Azt hihette, sosem
szakad vége a kínjainak. De még csak ezután jött a java. Hamar
rájöttünk, hogy nem tej(por) párti. Kapott darált húst, amit kicsit
nagyobb lelkesedéssel fogadott. Tej helyett amúgy vizet iszik.
Miután megebédeltünk, ezzel kis lélegzethez juttatva őt, rászántuk
magunkat a fürdetésre. Sajnos ezt nem úszhattuk meg, gondosan,
gombaölő samponnal is lekezeltük, abban a reményben, hogy ez nem árt
meg sem a bőrének, sem a gyomrának, ha mosakodik majd. Nagyon vicces
látvány volt ázottan. Gondoskodó gazdái persze törölközőben
melengették, így nem sokára pihe-puha bundában tetszeleghetett.








Láthatóan, a lelkét megviselte a mosdatás, más baja nem esett.
A következő kérdés a folyamatos felügyelet volt. Meg az éjszakai
viselkedése. A magam részéről aggodalmasan hajtottam álomra a fejem
aznap, mint kiderült, alaptalanul! Ilyen nyugodt cicát nem láttam még.
Eleinte félénk volt, a dobozban viszont egyedül, tőlünk távol is
csendben, nyugodtan töltötte az éjjelt. Munkába jött velünk, ahol már
várták a gyerekek. Lispie az autó közeledtére kijelentette, hogy Punda
az ő "kisgyereke".
Negyedik napján már kifejezetten felszabadult lett, reggel nem a
dobozában találtuk; amikor kivittem, először ugyan minden áron vissza
akart menekülni a falak közé, de aztán futkosni kezdett, meg játszani.
















Este rászabadult a vezetékekre, amikről nehéz lesz leszoktatni.
Lefekvéskor jött aztán a meglepetés, mert sehol sem leltük! Nyomoztunk
utána, átfésültük az összes rejtett zugot, amit szeret, de eltűnt! Már
kezdtünk volna adni a pletykákra, miszerint esélyes, hogy a helyiek
megeszik, ha elengedjük magunk mellől. Több ismerősünk evett is már
vagy ismer olyat aki megtette. Amikor félig feladtuk a keresgélést,
Zita egyszer csak mutatja, hogy bebújt az egyik polcukra a ruhák közé,
ahol is élvezettel rágicsálta az elérhető megkötőket! A lefekvés sem
volt egyszerű, mivel kibújt ahogy tudott, a lefedett dobozból is. A
végül elcsendesedett házban fél óra múlva megint kiáltás harsant,
mivel a kis dezertőr visszatért a lányok hálójába, rágcsálni!
Végül, lévén kiscica, akit benti üzemmódra kellett szoktatnunk,
beleütköztünk a megoldandó feladatba, hogyan legyen szobatiszta.
Természetesen berakodott a nappalinkba, ahol ugye hiába kapart...
Sikerült találnunk egy dobozt, amit homokkal berendezve, belepakoltuk
a kis gazembert. És láss, csodát! A természet törvénye rá is hat,
megtette a kötelességét.



Jó hírünk tehát, hogy most már nem csak a szuvenírnek való faállatkák
népesítik be a házat, hanem Punda is színesíti a napokat; úgy nálunk,
mint a gyerekeknél.

Irta: Ibolya

8 óra munka

A szomszéd kertje mindig zöldebb...de főleg tisztább





Elhatároztuk, hogy közösen kitakarítjuk és kigazoljuk az árvaház kertjét. Mivel a gyerekek korán hazaérnek a vizsgák után, ők is részt vehetnek a mókában, legalább rájönnek, hogyha nem dobálják el a szemetet, akkor nem kell a szemétszedéssel órákat eltölteni. Mindenfélét találtunk a bozótosra hasonlító kertünkben: zacskó alap, de íróasztal lámpát, szandált, cipőt, töltényhüvelyt és sorolhatnánk. Miután Erika körbetalicskázta a gyerekeket a ház körül, szeméttel töltöttük meg...mit ne mondjak, nem egyet fordultak. Péter pedig Landu segítségével afrikai módra begyújtotta a kupacokat. Gondolkoztunk ugyanis, hogy mit lehetne csinálni a szeméttel, de gyakorlatilag itt az utcára öntik ki és annak nem láttuk sok értelmét, így aztán az ugyan kevésbé környezetbarát, de mindenképpen látványosabb elégetést választottuk.
Minden gyerek nagyon lelkes volt a közös munka miatt, bár hozzáteszem eléggé hamar belefáradtak, tényleg nem volt túl könnyű minden szemetet összeszedni, majd pedig nekiállni a kapálásnak. Mikor már-már feladták, lelkesítésképpen kilátásba helyeztünk egy munka utáni sucrézést. Erre újult erővel vetették magukat a kertbe. Szandra négykézláb gyomlált, Peti gyújtogatott, Erika koordinálta a talicska helyes használatát, Ibolya és én gyűjtöttük össze a felgyülemlett hulladékot és gazt.
A nagy mozgolódásban felkeltettük viszont a veteményesünk élővilágát. Először egy jó nagy varangyos béka ugrott ki valamelyik növény alól és bemenekült egy sarokba. A gyerekeink többsége félve távol tartotta magát a vadállattól, de azért néhányan javasolták az azonnali kivégzést, vád pedig a túlzott rondaság és gusztustalan mivolta. Így aztán seprűvel tartottam távol a kis hóhérokat és hívtam az ügyeletes állatvédőnket, Szandrát, hogy tegye át a béka székhelyét valami kevésbé háborús övezetbe. Mikor megfogta, igen, a kezével, az összes gyerek arcára kiült a végtelen undor, valószínűleg Szandrával 
sem fognak már kezet.. Következő állatunk egy kis kígyó volt, persze nagyon okosan mind az öten mondtuk, hogy nem, ez nem kígyó, túl kicsi ahhoz, ez valami féreg vagy giliszta-szerűség. Mikor Péter közelebbről megnézte, el kellett ismernünk, hogy biológia tudásunkban itt-ott vannak hiányosságok, mert tényleg kígyó volt. Ő viszont sajnos nem úszta meg a kiosztott halálos ítéletet, mert ki tudja milyen fajta, lehetséges, hogy mérges.
Munkánk eredménye nagyon is látványos, bár Maman Léontine mérges volt, hogy a matembeléjét (az a híres kongói zöldség ami gyökeréből alakul az édés burgonya )  is kigazoltuk, de hát zöld-zöld, olyan, mint a gaz, nem gondoltuk, hogy ezt is megeszik. Már memorizáltuk, nehogy legközelebb is gond legyen.
A jól elvégzett munka gyümölcse a sucré mindenkinek, amit a ház előtt fogyasztottunk el együtt. És ekkor érkezett az árvaházba az új jövevényünk, kinek a neve Punda...de erről majd a következő bejegyzésünkben mesélünk.
Irta: Zita

2011. június 12., vasárnap

Torna az árvákkal


A diákok egészségügyi vizsgálata mellett új feladatot kerestem. Mivel
minden nap találkozom a mi kis 11 árvánkkal, miért ne tölthetnénk el
hasznosan az időt? Bár szinte egész délután mozognak, szaladgálnak,
mégis úgy éreztem, szükségük van koordinált testmozgásra is. Így
elkezdtünk tornázni. A vizsgálatok során Péter és én minden gyermeknek
beszélünk a rendszeres, megfelelő mennyiségű vízfogyasztásról és
napi szinten végezendő gimnasztikáról, de úgy tapasztaltam, hogy az
árvaházban erre nem fordítanak gondot, így sportkedvelő lévén magamra
vállaltam a feladatot.
Nagy lelkesedéssel fogadták az első gimnasztika órát. Igyekeztem a
legváltozatosabban összeállítani a feladatok listáját. Először kis
bemelegítés, átmozgatjuk a végtagjainkat; izmainkat, ízületeinket
felkészítjük az aktívabb munkára. Utána váltakoznak a könnyebb és
megterhelőbb feladatok, beiktatva egy-egy ugrálós mozgásformát, mive
úgy tapasztaltam ezt kedvelik a legjobban.
Mindig van mivel bővíteni a repertoárt. Egyszerűen nem tudják megunni,
és ha néha egy-egy nap esetleg kimarad, másnap már hallom Isaac
kérdését: "Gimnasztikázunk ma?!" és látom szemében a huncut mosolyt.
Ki tudna nemet mondani? Én bizony képtelen vagyok. Így mára szokássá
vált, hogy összeszedem őket és ebéd előtt tornázunk egy nagyot. Így
még az ebéd is jobb ízű.
Irta: Erika