Egy nap, bele a sűrűjébe

Érkezésem napja nem csak számomra rejtegetett külön izgalmakat. Nem tudom, eljutottak-e a hírek haza, de szomorú dolog történt. Délután lezuhant egy repülőgép; és ez egyáltalán nem vicc! Meghaltak rajta 32-en, ENSZ- és EU-katonák utaztak rajta: egyetlen ember élte túl… Akkora vihar volt, hogy –híreink szerint- amiatt történt a katasztrófa.

Mivel én persze semmit sem sejtettem erről az egészről, az estém a barátaimmal való újra találkozás, és a Lányokkal való ismerkedés jegyében telt; majd a moszkítóháló alatt nagyszerűt aludtam.

Reggel gyalogszerrel elindultunk Petivel és Erikával a sulit és árvaházat rejtő negyedbe. Egészen idegenvezetés-íze volt számomra a dolognak, mivel fáradhatatlanul sorolták a helyi jellegzetességeket.

A bemutatkozó körút egy véget nem érő kézfogás- és „bonjour”- áradat volt. Először az árvaházba mentünk, ahol a tizenegy gyermek és a velük levő Mama Leontine kedvesen fogadtak. A nappaliban fotelek állnak, azokon helyezkedtünk el, amíg a hölgy varrogatott. A gyerekek nagyon komolyan veszik őt, és igazán szépen engedelmeskednek neki. Hamarosan körülvettek minket, és egyikük doktor szerepbe bújt, mérte a többiek vérnyomását. Pillanatok alatt belejött a szerkezet kezelésébe. Másik két kisfiú is elmélyülten bütykölt különböző játékaival, elemmel, alkatrészekkel. Időnként a szomszéd kis gyerkőcök is bekukkantottak. Főleg, amikor a hangulat kezdett magasabbra emelkedni. Ugyanis hamarosan éneklésbe kezdtünk: magyarul, franciául, lingalául, sőt egyet angolul is tudtak már (A csendes éj-t). Akadt olyan is, ami nekem sem volt idegen, ezt nagyon értékelték. Welcome nevű emberünk gitárral kísérte a rögtönzött kórust.

Az iskolában is jártam, de a délelőtt rövidebbre volt szabva egy délutáni ENSZ-hez kapcsolódó alapítvány, az O.C.H.A. találkozója miatt, ahová hivatalosak voltunk az Alapítvány itteni Titkárával. A városban, egy Unicef – épületben tartották. Transporttal kellett utaznunk, ez a leggyakoribb helyi közlekedési mód. Kisbuszokba beülnek, akik egy-egy bizonyos irányba utaznak. Bárhol le lehet inteni, és igen jó tempóban haladhat vele az ember.

Körülbelül húszan gyűltünk össze a légkondicionált tárgyalóban. Az alkalmon az ország aktuális problémáiról volt szó, kezdésként pedig néma felállással adóztunk a repülőszerencsétlenség halottai emlékére, akik közül ketten O.C.H.A.-hoz tartoztak. Élelmezési, járvány- és biztonságpolitikai témákban összegezték a teendőket, és a megoldási javaslatok kidolgozására külön kisebb csoportokat küldtek ki maguk közül. A levezető elnök a források elosztása és a visszajelzések közötti kapcsolatot tartotta a legfontosabbnak. Nagy tisztelettel vettek körül minket is.

Hazafelé igyekeznünk kellett a korai sötétedés miatt, és persze alig vártuk az ebédet is. Makembából készült, hozzá egy tojásos pörkölt járt. Harmonikus ízek, nagyon ízléses tálalás jellemezték.

Ibolya

Új csapattagként..

Hol volt, hol nem volt, voltak nekem jó barátaim, akik gondoltak egy nagyot, és önkéntesnek álltak, elmentek a messze Afrikába. Hamarosan kiderült, van még hely a Csapatban.

Az indulásom nagy napja e hét kezdetén volt. Budapestről természetesen még nem jött el az ideje annak, hogy közvetlen járatot indítsanak a kies Kongóba, így adódott, hogy én is a már jól bevált módon: brüsszeli átszállással utaztam.

Óriási élmény volt látni az alattunk elsuhanó tájat, még ha meg is kell vallani, valahol azért elszorult a torkom. Egy darabig mívesen formált, kidolgozott ékszerként ragyogtak odalenn a városkák, később mindenféle formájú csipkézetnek örvendhettem. Túl korainak tűnt a landolás. A reptéren aztán életem egyik legszürreálisabb tapasztalata várt, ugyanis az óriási, mintegy húsz perc alatt végigsétálható terminálban perceken belül majdnem egyedül találtam magam, rengeteg bekapcsolt tévé és a sok ételautomata közt. Még befutott egy-két gép, ilyenkor kisiettek az utasai, a helyzet alapvetően mégis csak annyit változott, hogy éjfél körülre tényleg csak a takarítók maradtak ott. A gépem délelőtt indult, fedélzetén minden földi jóval. Le voltam nyűgözve a rengeteg felhőtől, és az alattuk elő-előbukkanó tájrészletektől.

A fekete kontinens karakteresen más, mint északi szomszédja. A táj szerkezete, az agrárterületek formája, a színek; nem beszélve persze a terpeszkedő Szahara semmihez sem fogható, meglepően változatos szépségéről!

Dualában leszálltunk. Majd, ahogy kevéssel korában hallottam is a jelenségről, a délután közepén hirtelen csak úgy lehullott az éjszaka. Kinshasában aztán beletelt némi időbe, hogy megkapjam a csomagokat, de hiánytalanul, épségben láttam viszont őket. Meleg ugyan volt, pára is, de egyáltalán nem bántó módon, csak olyan érzés volt ebben a klímában, mintha nyári zápor utáni párolgó aszfalton járnék.

Itt hihetetlenül nyüzsgő minden. A szállás felé tartva csupa zsúfolt utcával és élénk élettel találkoztunk. Elértem a célt. Ugyanakkor, most kezdődik csak igazán!

Ibolya

Majd kiderül....

Az árvaházi gyerekekkel egyre jobb viszonyban vagyunk, már maguktól is odajönnek beszélgetni, játszani, ami eddig nem nagyon volt jellemző. De amióta köpőcsöveztünk és papírhajót hajtogattunk együtt, már könnyebben feloldódnak a jelenlétünkben. Egyébként nagyon nyitottak, ha rajzolni vagy festeni szeretnénk velük valamit, rögtön körbeülnek és kezdik is csinálni. Sőt, ha egyszer valamit megtanulnak magyarul, onnantól mindig mondogatják nekünk. A Twister-nek is nagy sikere volt (ha valaki nem ismerné, ez a fehér pálya különböző színű körökkel, ahol minden körben egy végtagot kell egy adott színre tenni úgy, hogy a többi nem mozdul), amíg festettem a pályát, nagyon furcsán nézték, hogy mit csinálok, viszont amikor rájöttek, hogy kell játszani, nem akarták abbahagyni. Ők is megtanítottak nekünk néhány játékot, például a dámát és a Ki nevet a végén?-t, amiket azért kellett újra tanulnunk, mert a mieinkhez képest elég alternatív szabályok szerint játsszák őket.

Egy-két hétvégi programot is szerveztünk, amikor együtt elmegyünk valahová. Az egyik ilyet Fabio és a felesége, Nadine intézte. Ők is az iskolai gyülekezetbe járnak, és Petiékkel sok időt töltenek együtt. Az árvaházból indultunk reggel, ahol mindenki ünneplőbe öltözött, úgy várta az indulást. Itt megszokott módon egy kombi személyautóba zsúfolódtunk be tizenpáran, így mentünk. Elkísért minket Joseph Bing is, az árvaház régebbi vezetője. Meglepetésünkre sokkal fiatalabb, mint gondoltuk. A gyerekek pedig láthatóan imádták, és nagyon örültek a viszontlátásnak. Mindegyiküket megölelgette és a kirándulás alatt mindenkivel váltott pár szót. Az állatkertben a krokodilok érdekelték a legjobban a társaságot. Amikor egy dolgozó bemászott hozzájuk és egy bottal ingerelte őket, hogy harapjanak rá, minden gyereknek leesett az álla és csak egy két elképedt huu-t hallottunk. A másik nagy kedvenc a gorilla volt, aki egy banánért még táncolni is hajlandó volt nekünk. Majmokból egyébként rengetegféle volt, nem is tudtuk, hogy a bonobókon kívül ennyi fajta él itt. A látogatás végén minden gyerkőc felülhetett egy lóra, aminek örült is mindenki, kivéve Pobát, aki halálra rémült az ötlettől. Amikor aztán mégis felrakták a lóra, persze pont alatta kezdett nyugtalankodni, úgyhogy nem győzött leugrani róla. A nap végén leültünk egy rét mellett az állatkert közepén, ahol aki akart, elmehetett játszani. Mi még mindig meglepődtünk azon, hogy egy egyszerű füves tér mennyire le tudja kötni a gyerekeket, de aztán belegondoltunk, hogy az árvaházban és a környékén csak homokos föld van, tehát végül is érthető, hogy értékelik a változatosságot.

A másik közös program egy nálunk tett látogatás volt a következő vasárnap. A kis csapat már reggel tízkor megérkezett Welcome vezetésével, amikor mi még épp csak kászálódtunk ki az ágyból. Szerencsére ez senkit nem zavart különösebben, a gyerekek egyből megszállták a kertet, kihozták a dobot, előkerült Welcome gitárja is, és elkezdtek énekelni. Mi Zitával ezalatt elrohantunk megvenni a hozzávalókat az ebédhez. Eredetileg babgulyást akartunk főzni, de mivel konzerv babot nem találtunk, a fejtett bab beáztatásához pedig túl késő volt, a spagetti mellett döntöttünk. Visszaérve a már ismerős problémával szembesültünk, nevezetesen, hogy a faszenes főzőt még mindig nem tudjuk begyújtani. Viszont Nahomie és Ursil készségesen segített és percek alatt beindították a tüzet. Hiába, itt a lányok ezt már kiskorukban megtanulják, mi meg csak ámulunk, hogy milyen talpraesettek. Amíg készült az ebéd, a srácok a házba is bemerészkedtek, és kifosztották a könyvespolcokat. Mindenki talált kedvére való könyvet vagy újságot, Rigean pedig nem adta alább, mint a szintetizátor, amin ezután a rádióadók váltogatásával szórakoztatta a többieket. Az ebédre megint mindenki rácsodálkozott, különösen a szószra, de azért a végén elfogyott az egész. Mama Leontine csak tésztát kért, amikor megkérdeztük miért, elmondta, hogy a sok zöldségben hizlal a cukor, és ő fogyni szeretne, ezért inkább csak a tésztából eszik. Erika ekkor szolidan elkezdte veregetni a fejét a falba, de hát legalább lesz miről beszélnie az egészség órákon. Délután közösen megnéztük a képeket és videókat, amik eddig készültek a gyerekekről. Imádják magukat nézni, hallgatni meg még inkább. Mindannyian jól szórakoztunk, úgyhogy megígértük, hogy ezt hamarosan megismételjük.

Az iskolán kívül Zitával mostanában két terv megvalósításán dolgozunk. Az egyik – még mindig – a matracok megvásárlása az árvaház számára. Miután az első helyen nem jártunk sikerrel ezzel kapcsolatban, kezdtük feladni a dolgot. Egyszer azonban megláttuk egy másik gyártó cég óriásplakátját az út mentén. Legalább háromszor kellett arra mennünk, hogy le tudjuk írni az elérhetőségeiket, de végül sikerült. Az első találkozásnál nagyon készséges volt mindenki, és elirányítottak minket a gyárból a bemutatóterembe. Mikor oda eljutottunk persze senki nem tudott semmiről, úgyhogy mehettünk vissza a kiindulási pontra. Mindezek közben természetesen napok, néha hetek teltek el, és megint kezdtük elveszteni a reményt, hogy valaha el tudjuk ezt intézni. Végül viszont szerencsével jártunk, bár adományként nem sikerült megszerezni a matracokat, de legalább egy nagyon kedvezményes árat sikerült kialkudni a tulajjal. Így ha minden igaz, egy-két héten belül megérkeznek az új matracok. Remélhetőleg most már semmilyen probléma nem fog felmerülni.

Emellett kaptunk egy tippet, ami szerint egy holland szervezetnél érdemes támogatásért folyamodni, mert ők gyakran és szívesen támogatnak a miénkhez hasonló szociális projekteket. Így aztán Zitával megírtunk egy pályázatot a számukra. Amilyen egyszerűnek tűnik ez így leírva, olyan bonyolult és hosszadalmas volt valójában. Először is az Alapítvány adatai miatt Papa Simone-t kellett zaklatnunk, majd a munkásságunk leírása miatt Douman-t. A kért dolgok listájánál Lacit, a kész dokumentum megformázásánál pedig Petit. Még szerencse, hogy mindenki segítőkész és türelmes volt velünk, különben talán sosem készültünk volna el. Hosszas variálás után, hogy mit is kérjünk pontosan, végül a háztartási eszközök és bútorok mellett egy új generátorra, vízgyűjtő rendszerre és napelemekre esett a választásunk. Ezekkel biztosítva lenne az árvaház víz és áram ellátása, amik egyenlőre sajnos nem mindig kielégítőek. Amikor mindezzel megvoltunk, találkoztunk a leendő elbíráló egyik kollégájával, aki felkészített minket arra, hogy a személyes találkozásnál mit és hogyan mondjunk majd. Sajnos arra is felhívta a figyelmemet, hogy a támogatások összege áprilistól csökkenni fog, ezért kevesebb projektet tudnak majd finanszírozni. Azért reméljük, a miénk a szerencsések között lesz. Majd kiderül....

Szandra