Az indulásom nagy napja e hét kezdetén volt. Budapestről természetesen még nem jött el az ideje annak, hogy közvetlen járatot indítsanak a kies Kongóba, így adódott, hogy én is a már jól bevált módon: brüsszeli átszállással utaztam.
Óriási élmény volt látni az alattunk elsuhanó tájat, még ha meg is kell vallani, valahol azért elszorult a torkom. Egy darabig mívesen formált, kidolgozott ékszerként ragyogtak odalenn a városkák, később mindenféle formájú csipkézetnek örvendhettem. Túl korainak tűnt a landolás. A reptéren aztán életem egyik legszürreálisabb tapasztalata várt, ugyanis az óriási, mintegy húsz perc alatt végigsétálható terminálban perceken belül majdnem egyedül találtam magam, rengeteg bekapcsolt tévé és a sok ételautomata közt. Még befutott egy-két gép, ilyenkor kisiettek az utasai, a helyzet alapvetően mégis csak annyit változott, hogy éjfél körülre tényleg csak a takarítók maradtak ott. A gépem délelőtt indult, fedélzetén minden földi jóval. Le voltam nyűgözve a rengeteg felhőtől, és az alattuk elő-előbukkanó tájrészletektől. A fekete kontinens karakteresen más, mint északi szomszédja. A táj szerkezete, az agrárterületek formája, a színek; nem beszélve persze a terpeszkedő Szahara semmihez sem fogható, meglepően változatos szépségéről!
Dualában leszálltunk. Majd, ahogy kevéssel korában hallottam is a jelenségről, a délután közepén hirtelen csak úgy lehullott az éjszaka. Kinshasában aztán beletelt némi időbe, hogy megkapjam a csomagokat, de hiánytalanul, épségben láttam viszont őket. Meleg ugyan volt, pára is, de egyáltalán nem bántó módon, csak olyan érzés volt ebben a klímában, mintha nyári zápor utáni párolgó aszfalton járnék.Itt hihetetlenül nyüzsgő minden. A szállás felé tartva csupa zsúfolt utcával és élénk élettel találkoztunk. Elértem a célt. Ugyanakkor, most kezdődik csak igazán!
Ibolya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése