Osztályvizsgálatok

Kicsit döcögősen, de haladnak az osztályvizsgálatok. Miről is szól ez

az egész? Feltérképezem a tanulók általános egészségügyi állapotát:
testsúly-, magasság-, vérnyomás mérés, látásvizsgálat, tisztasági
szűrés (hajas fejbőr, és a körmök állapota), továbbá a fogak, mandulák
megtekintése.
Ez nagyon jó lehetőség, hogy kiszűrjem azokat a tanulókat, akikre
sokkal jobban oda kell figyelni. Sajnos a lehetőségek nagyon szűkösek,
hiszen nem kérhetem, hogy menjen el szemészetre, mert szemüvegre van
szüksége; mint ahogy azt sem, hogy fizesse a fogászati kezelését.
Sokan még a maláriával is kínlódnak, hiszen a szükséges gyógyszereket
sem tudják kifizetni (kb 4-5 $). Így a leleményességemre vagyok
teljesen utalva. Nagy kihívás ez egy magamfajta védőnőnek, de mindig
is erre vágytam.
Nagy meglepetésemre a gyerekek szinte mind nagyon jó egészségi
állapotnak örvendenek. A vérnyomás, illetve a pulzus többször kiugrik,
amit minden bizonnyal az izgalomnak tudhatunk be. Természetesen egy
későbbi időpontban visszahívom ezeket a gyermekeket. A fogaik
gyönyörűek, abszolút érzékelhető, hogy nem fogyasztanak olyan
mennyiségű cukrot, mint európai társaik, hiszen fogszuvasodás szinte
egyáltalán nem fordul elő. Egyedüli probléma a látás. Számomra gyanús,
hogy nem is a szemükkel, hanem a betűk felismerésével van a gond.
Szomorú, hogy erre kell gondoljak, de sajnos minden jel ezt mutatja.
Annyit tudok tenni, hogy átvariálom az ültetési rendet, hiszen sokszor
a tanuló teljesítménye már attól nagyon sokat javul, hogyha kicsit
közelebb ül a táblához. Hiszen végre akkor mindent el tud olvasni, nem
homályosak a szavak.
Nagyon szeretem minden percét a munkámnak, a tanulók (még a nagyok is)
ki vannak éhezve a bátorító, kedves szavakra. Látszik a szemükben a
hála, az öröm, hogy mennyire értékelik a segítséget. Péterrel (mint
segítőtársammal) újra megtapasztalhattuk, hogy "segíteni kiváltság"!
Miért? Mert ki ne szeretne egészséges és boldog lenni? Ők is!

Erika

Vizibicikli

Nadine

Péter és én a szombati gyülekezeti összejöveteleken két nagyon kedves

barátra tettünk szert Fabio és felesége Nadine személyében. Teljesen

átérzik a helyzetünket, látják, hogy kicsit nehezebben illeszkedünk

be, ezért ahogy lehet segítenek nekünk.

Például egy közös vizibiciklizéssel, amit két hete vasárnap ejtettünk
meg. Nagyon szép helyre vittek bennünket. A bonobo park felé vezető
úton haladtunk, mégis egy teljesen más részen álltunk meg, hatalmas tó
volt mellettünk, körülöttünk a buja növényzet, csak a madarak és egyéb
állatok hangját lehetett hallani. Rögtön éreztem, hogy szeretem ezt a
helyet. Sétáltunk egy nagyot a tó körül, majd vizibicikliztünk, ami
közös nevetésbe fulladt, hiszen Nadine-nal voltam egy hajón, és rögtön
bizonyságát adtuk, hogy nem nagyon értünk annak kormányzásához. Nem
baj, gyakorlás teszi a mestert.

Erika és Nadine

Fabio kérésének megfelelően korán indultunk, hogy kikerüljük a
turisták nagy tömegét. Tudta, hogy miről beszél, hiszen a tó körüli
sétáról visszaérve egy tucat erurópai, indiai személlyel találkoztunk,
természetesen UN autók mindenfelé. Hiába, ez a hely ismét nem a
helyieknek szól... Sajnos!




Erika

Afrikában élni vegetáriánusként

Kiutazásom elott több kérdés foglalkoztatott engem, melyek közül az
egyik az étkezés volt. Péter és én vegetáriánusok, szinte vegánok
vagyunk, ami egyenlo azzal, hogy húst egyáltalán nem fogyasztunk,
tejterméket és tojást pedig ritkán. Emellett napi háromszor boséges
nyers gyümölcsöt, zöldséget igénylünk. Mindezt hogyan tudjuk
megvalósítani itt, ahol semmi kultúrája nincs a salátáknak, friss
gyümölcsöknek? Viszont annál több halat és csirkét ehetnénk.

Megpróbáltuk. Legyen. Elkezdtünk halat fogyasztani az étkezésekhez,
mármint az ebédhez. Megmondom oszíntén gyomorforgató volt néha az
érzet, de úgy gondoltam menni fog. Igen, ment is, kb 2 hétig, amit
folyamatos hasmenés kísért. Közben majdnem elsorvadtam, mert a
szervezetem követelte az otthoni ételeket. Amikor elmentünk Kimpesébe
és vacsorára egy hatalmas tál zöldség-salátát készítettünk a
lányokkal, Doudou, és a soforünk nem ettek velük, mert elmondásuk
szerint a saláta nem étel... Számomra pedig létszükséglet. Elképeszto
mennyire különbözik a gondolkodásunk.

A kérdés talán mára kezd megoldódni. Hogyan?

1: Mami (szakácsnénk) napi szinten tesz az asztalra gyümölcsöt,
maracuyát, banánt, etc.
2: Mostmár rendszeresen vásárolunk Péterrel magunknak plusz zöldséget,
gyümölcsöt, hála Nadine-nak (barátno az iskolánál levo
gyülekezetbol) és férjének Fabionak, akik mindenben segítségünkre
vannak.
3: Csíráztatás. Mivel lesz egy plusz önkéntesünk Ibolya személyében,
így o kitudja hozni a csíráztató üvegeimet, és a magokat (mungóbab,
retek, lucerna, amarant, etc...). Ezt a lehetoséget információ gyujtés
után lehet, hogy elvetem, attól függoen, hogy a reptéri átvilágítás
megöli a magokat, vagy sem.

Saját magunkon érezzük, hogy savasodik a szervezetünk, nemcsak a nyers
hiánya, hanem az étkezési szokások eroteljes különbözosége miatt is.
Értem ez alatt: otthon nagyon ritkán eszünk finomított pékárút (itt
csak az van), és emiatt nagyon hiányzik az igazi, házi teljes kiorlésu
zsemle és kenyér. Továbbá még négy hónapig nélkülöznünk kell a reggeli
müzliket különbözo tejekkel felöntve (szója-, zab-, kókusz-, rizstej,
etc). Nem folytatom, mert a végén még nosztalgiába fullad a bejegyzés.

Egy biztos. Ha hazaértünk, Péterrel komoly tisztító-, lugosító kúrával indítunk.

Erika

Nőnap

Journee de Femmes

Nőnap alkalmából megkértek minket is, hogy készüljünk valamilyen műsorral a gyerekekkel. Úgy gondoltuk, hogy megtanítunk egy-két magyar dalt nekik, így magyar tudásuk is bővül, valamint nem veszik majd annyira kötelező jellegűnek és terhesnek, mivel imádnak énekelni. Nem kellett sokat vesződnünk a szöveggel, mivel Erzsó megtanította nekik régebben, így csak felelevenítettük, csiszoltunk kicsit a már elfelejtett sorokat. Nagyon édesek, ahogy magyarul énekelnek, jó hallani Afrikában a Tavaszi szél vizet áraszt-ot. Közben persze már nekünk is megtanítottak egy lingala dalocskát, mondjuk úgy, hogy egész tűrhetően megy. Személyes lingala tolmácsom Isaac, mindig készségesen lefordítja miről beszélnek egymás között.

Az ünnepre minden nő hagyományos népviseletet ölt, ez a pagne (pány), így mi is varrattunk magunknak. Hosszas válogatás után nagy nehezen találtunk egy zöld anyagot, amiből mindhármunk ruhája készült. Nem a választék hiánya miatt volt nehéz dönteni, rengeteg féle anyag volt, de mi nem vagyunk annyira hozzászokva az ennyire színes és mintás dolgokhoz. Végül egy zöld színű, szerintem UFO-mintás, Péter szerint sombrero, egyesek szerint fonalgombolyag átszúrva  kötőtűvel, úgyhogy a képek alapján várjuk a többi ötletet. Varrónőnk házhoz jött, nagyon meglepődtünk, amikor előkapott három posztert, a választható modellekről. Volt rajta kifejezetten temetésre, hétköznapokra, ünnepekre illő ruha, szóval elég nagy volt a választék. Mindenkiről levette a méreteket csütörtökön, hogy keddig bőven elkészüljön a három komplett ruha, vagyis szoknya felsőrésszel. Két része a népviseletnek így is lemaradt rólunk, egyrészt a fejkendő, másrészt a derékra köthető plusz anyag, amiről egyébként a ruha is kapta a nevét (eredetileg ez a pagne). Mi ezt nem kértük, hiszen így is nagyon meleg lesz szerintem.

Megérkeztek a ruhák ma este, azaz hétfőn, rögtön felpróbáltuk. Sajnos kisebb igazításra szorult mindegyik, de remélhetőleg holnapra meglesz mindenkinek. Kicsit úgy érzem magam tetőtől-talpig zöldben, mint egy karácsonyfa, de majd biztosan hozzászokom.

Esély egyelőség nőknapján

Árváink is igazi nőkként öltözve

Kedd reggel megkezdődött a nagy nőnapi őrület. Ez Kongóban hatalmas ünnepnek számít, aminek csúcspontjaként a szépen kiöltözött nők felvonulnak a belvárosban. Valószínűleg emiatt is volt már reggel dugó a főbb útvonalakon, ami miatt Doumen is késett tőlünk az átszabott ruhákkal. Mivel az enyém már kész volt, először csak én vettem fel. Bár nagyon furcsán éreztem magam benne, és biztosra vettem, hogy mindenki ki fog nevetni, meglepően pozitív hatással volt az emberekre. Amikor kimentem a boltba, még többen jöttek oda köszönni, mint egyébként, és nem győzték dicsérni a ruhám. Ahogy ezt a nap folyamán még sokszor mondták, igazi mama congolaise-ek lettünk. Amikor végül megérkeztek. Mindenkinek sikerült örömet szerezni ezzel az öltözékkel, ha már nekünk annyira nem is jött be, mivel iszonyatosan meleg volt és ez a ruha nem nagyon számít lenge öltözetnek. Sajnos mire az iskolába értünk, megtudtuk, hogy az ünnepség elmaradt, majd a húsvéti szünet előtt adhatjuk elő a kis műsorunkat. Előtte a gyerekekkel az árvaházban csináltunk pár képet, mivel nagyon szépen felöltöztek az ünnepre. Mindenki ugyanolyan pagne-t viselt, előtte  való nap pedig szépen befonták egymás haját, a különleges alkalomra való tekintettel még kis figurás díszeket is tettek bele, nagyon szépek voltak. A lányokat megajándékoztuk egy csokival, ami a meleg miatt megolvadt, de így is nagyon örültek neki. Végül egy sucré elfogyasztása után, valamint miután letudtuk az elmaradhatatlan fényképezkedést, hazamentünk. Kicsivel nagyobb ünnepre számítottunk, de a szünet előtti műsor biztosan sokkal nagyobb volumenű lesz az iskolában is.

Szandra és Zita

Magyar ízek Afrikában

Kitaláltuk a többiekkel, hogy jó lenne egy tipikusan magyar ételt főzni a gyerekeknek, az árvaházban. Mint minden ilyen alkalomnál a paprikáskrumpli jutott először eszünkbe. Elmentünk bevásárolni Sampard-al, kiderült, hogy a krumpli sokkal drágább, mint otthon, úgyhogy ez itt nem minősül egy olcsó ételnek, de már nem hagytuk félbe a kis projektünket. Külön érdekes volt, ahogy a többieket, Pétert, Andrást bevonva sem nagyon boldogultunk a tűz begyújtásával, így meg kellett kérnünk Maman Léontine-t, hogy segítsen. A szénnel való főzés nem teljesen olyan, mint a komfortos gáztűzhelyen. Mindig úgy kell készülni, hogy legalább 3 óra, mire elkészül valami. Miközben már javában a hagymár pirítottuk, vettük észre, hogy sajnos rossz paprikát kaptunk a boltban. Hiába a nem csípőset kértük, bizony chilli-t kaptunk. Miután megkóstoltuk, egyértelmű volt, hogy nem tehetjük bele, mert egy gyerek sem lenne képes azt megenni. Próbáltunk szerezni helyette másikat, de nem ment, mivel csak a városban lehet paprikát kapni. Szóval így lett a paprikáskrumplinból főtt krumpli hagymával. Azt beszéltük, hogy biztosan meglesz a véleményük a remek magyar konyhánkról, de nem volt mit tenni, mégsem hagyhattuk félbe. Végül is mindenki evett belőle, nem volt annyira rossz, de kicsit sem hasonlított az igazi magyar paprikáskrumplira.. Legközelebb majd jobban rákészülünk...

Harmadik világ

Aggregátor javítás

Harmadik világ

A helyi viszonyok mérlegén nagyon szép házban lakunk. A környék pedig
egyszerűen gyönyörű: buja növényzet, rengeteg madár, esténként, a
naplementében egy hatalmas pálmafa sziluettje látszik az ablakunkból,
és a távolban, a Congo folyón túl Brazzaville fényei. A kerületünk
neve Jolie Jardin, azaz "Csinos Kert". Valóban csinos.
Két dolog azért megtöri ezt az idillt: víz nem mindig van, és ha van
is, a nyomás alkalmatlan a zuhanyzásra. Emiatt két nagy vödröt tartunk
a fürdőszobában, ezeket töltögetjük, és abból fürdünk. Továbbá
vigyázni kell fürdéskor, hogy ne menjen a számba. A helyiek azt
mondják, csúnya dolgokat lehet tőle kapni... Másrészt az áramellátás
kizárólag hétvégén folyamatos, akkor is csak nagyjából, és erősen
ingadozó feszültséggel. Hétközben pedig csak éjjel van. Megfigyelésünk
szerint kb. éjféltől 6-ig (páros heteken), vagy 8-ig (páratlan
heteken). Persze ez csak egy igen felületes statisztika.
Az elmúlt két hétben azonban volt szerencsénk beletanulni, milyen is
az igazi afrikai lét.
Kezdődött azzal, hogy a generátorunk elromlott. Semmi baj, megvárjuk
az éjszakát, feltesszük a telefonokat tölteni és alszunk. Ám hétfő
éjjel a telefonok egy kicsit sem töltődtek. Sőt, kedd éjjel és szerda
éjjel sem. A hűtőnk állapotáról most nem mesélnék. Elég, ha ezt a
három napot megszorozzuk a trópusi meleggel.
Csütörtökön megjavították a generátort, és szombatra az áram is
visszajött. Kicsit mosolyogtunk magunkon: "Lám, afrika minden nap
megnevel minket. Legalább víz az van!" Nos, ezzel el is szóltam magam.
Ezen a héten hiába töltögettük a vödröket, sehogy sem akartak
megtelni, de annál inkább fogyott belőlük a víz. A harmadik napon már
egészen magunk alatt voltunk. Szerencsére az udvaron van egy csap, ami
egy másik vízhálózatra van kötve, és abból hajnalonta csordogál a víz.
Mondanom sem kell, hogy az egész lakóközösség (két család és mi)
odakészítette reggelente az összes elérhető lavorját és vödrét.
A vízellátásunk négy nap után újra normalizálódott, újra van a lakásban víz.
Iskolába menet mindig látom a szegényebb negyedek lakóit, amint
összegyűlnek egy-egy csapnál, és töltögetik az edényeiket. Nem egyszer
látok egészen kicsi gyerekeket elképesztően nagy műanyag flaskákkal a
fejükön, amint több utcányi távolságra viszik haza a vizet. Haza, ahol
sem víz, sem áram nincs bevezetve. Igen, ez a főváros. Te meddig
bírnád?

Péter

Kórház

Mostanra már összefoglalhatom a kórházi élményeinket, nekem volt eddig a legtöbb, ezért megragadom az alkalmat és bemutatom az ellátást.

Második héten mentem először kórházba, akkor még szerencsére France-szal. Kék-lila foltok jelentek meg a lábamon és mivel már volt egy trombózisom, úgyhogy emiatt gondoltuk, hogy biztos, ami biztos megnézetjük. A városban egy rendes, nagy kórházba mentünk, teljesen felszerelt, kulturált váróteremmel, az elmaradhatatlan plazma tv-vel, bár az otthon megszokott ketrec hiányzott róla, nem is értem. Orvoshoz jutni nagyon nehéz, kaptunk egy számot, amit ha kivártunk, beregisztrálnak, utána megint várni kell, majd ki kell fizetni a konzultáció díját és persze még mindig nem láttunk hírből sem egy doktort sem. Fizetés után felmehettünk egy idősebb orvoshoz, nagyon kedves volt, elküldött a szükséges laborvizsgálatra. Amúgy a rendelője is kifogástalan volt, sehol semmi kosz, tisztaság és rend uralkodik mindenhol, elmaradt a filmekből ismeretes európai orvos, aki kunyhóban, embertelen körülmények között, érzéstelenítés nélkül vágja le emberek lábát. Egyszóval teljesen európai ellátást kaptam. A vérvétel nem mondhatnám, hogy a legkellemesebb dolgok közé tartozik életemben, pláne nem Afrikában, hiszen annyit hallani a betegségekről. Itt is csalódnom kellett, ugyanis hiába nem vettem le a szemem a tűről, semmi kifogásolhatót nem láttam. Amin egy kicsit megrémültem, az a vérvétel után történt, a nővér lefertőtlenítette a fülemet és egy tűvel közelített felé. Itt közbeszóltam, hogy ugyan már mi készül itt. Kicsit furcsán nézett rám, de elmondta, hogy a véralvadás-vizsgálathoz kell. Otthon kicsit másképpen csinálják. Egy papírdarabbal törölgette a csordogáló vért és közben egy nagy faliórán számolta a perceket. Kicsit lesokkolva mentünk haza aznap, ez sok volt nekem. Mikor visszamentünk felírtak egy érvédő gyógyszert, amit 2 hónapon keresztül kell szednem napi kétszer. Persze a szokásos regisztrálós, várós, fizetős, várós rutinműveletek után.

A következő beteg ismételten én voltam, bár szerintem France bátyja és kedvenc sofőrünk fertőzött meg minket, méghozzá nem éppen trópusi betegséggel, az influenzával. Eléggé abszurdnak tartottam, hogy itt fáj a torkom, náthás vagyok és lázas. Dr Annie-hoz mentünk, akihez az árvák is járnak, nagyon kedves, aranyos. Bár kórházát nem éppen nevezném kórháznak, szerintem ez az elnevezés nagy túlzás. Kis kamrák a kórtermek, vérvétel majdnem a bejáratnál van, így minden várakozó végignézheti, amíg leveszik a mennyiséget. Amúgy Péter sem volt rest, örömmel fényképezett végig, még azt is, amikor telefonnal világított Dr. Annie a torkomba. 2 nappal később kiderült, hogy nincs maláriám, csak egy egyszerű influenzám van. Eléggé letörten tértünk haza pihenni, ugyanis 2 hónap alatt csak egy influenzát sikerült összeszedni...szégyen. Viszont pár nap alatt mindenkit sikerült végigfertőznöm, így ellátogattunk a kórházba is, egy  széleskörűbb vizsgálatra. Újabb vérvételre került sor, ezúttal az egész női szakasz tiszteletét tette. Először tőlem vettek vért, majd a lányokat is bekísértem, tolmácsolás ürügyével, de persze inkább eltereltem a figyelmüket az okos vicceimmel. Igazából még szerencse, hogy ott voltam, ugyanis Szandra rosszul lett közben, feltehetőleg azért, mert a kézfejét csapolták meg és elég nehezen lett meg a kívánt mennyiség. Az orvos látszólag nem tudott mit kezdeni a helyzettel, úgyhogy kénytelen voltam felpofozni őt. (ezzel legalább megtoroltam minden ellenem elkövetett bűnét...na persze hirtelen egyre sem emlékszem) Hamar visszatért a színe, úgyhogy ezzel egyenlőre vége is a kórházas, betegséges történeteinknek.

Hozzátenném az aggódó hozzátartozóknak, hogy a fent említett problémák csak a fantáziám szüleményei és mindenki egészséges!

Zita