A kísérlet

A héten feltámadt a kísérletező kedvem. Az egész úgy indult, hogy elegem lett a mundelézésből és ezért elhatároztam, hogy megismerkedem az iskolához vezető bekötőút polgáraival. Elképzelhetetlenül sok kisgyerek, néhány anyuka és valószínűleg munkanélküli apukák voltak a beszélgetőpartnereim. Persze a legtöbbször pénzről és az önkéntességről tárgyaltunk, de akadt ennél szélesebb látókörű helyi is. Játszottam intert, hallgattam szerelmet valló tizenévest, sőt egy üvegvisszaváltó bolt vezetője meghívott egy kólára, így végre megtudtam, hogy igen, az üdítős üvegek Európából vannak, korukat pedig az üvegek nyakán kopott felirat hirdeti: 1995. Felajánlotta, hogy elkísér a kongói coca-cola gyárba, ami engem őrületesen felvillanyozott. A hapsinak cserébe elmeséltem, hogy igen vannak feketék Európában és megkért, ha nősülök, akkor küldjek neki meghívót az esküvőmre, mert szerinte akkor könnyebben kap vízumot. Az érdekes az volt, hogy állítása szerint csak látogatóba menne és az Európában megszerzett tapasztalatait Kongóban hasznosítaná. A kártyapartnereim bemutattak egy egyetemistának, aki a nemzeti egyetemen tanul, ott, ahol a múlt héten tüntetést szerveztek. Az ismerkedés és kézfogások ellenére azonban még mindig megy a mundelézés. Türelmesnek kell lenni...

András

Ismét teáztunk

Természetesen mi másról lenne szó, mint a szombati - immáron szokássá váló - Espace Jeune-ről. Bulukutu, tshilubául nyemba teát ittunk, ami valóságos csodaszer: malária, illetve láz ellen, bél és vesetisztításra is kiváló. Az íze, hmmmm nem is tudnám mihez hasonlítani, maradjunk annyiban, hogy finom volt, nagyon finom. De nem is a teáról szerettem volna mesélni, hanem a fiatalokról. Ezen a héten nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy vezessem a beszélgetést, mégpedig igen testhez álló témában: Egészség, azaz 8 alapelv. Gyanítom van akinek ez nem sokat mondd, pedig igen egyszerű (New Start). Isten adott nekünk (mindenkinek, csak sokan nem akarnak erről tudomást venni) 8 igen egyszerű elvet, hogy miként őrizzük meg az egészségünket:

- N, mint Nutrition (megfelelő táplálkozás)
- E, mint Exercises (testedzés)
- W, mint Water (víz használata)

- S, mint Sun (napfény)
- T, mint Temperance (mértékletesség)
- A, mint Air (tiszta levegő)
- R, mint Rest (pihenés)
- T, mint Trust (Istenbe vetett hit)

A beszélgetés annyira elnyúlt, hogy csak az alapelvek feléig jutottunk el. Ismét érdeklődő fiatalokkal beszélgethettünk, amin én újra és újra elcsodálkozom. Ezek a tizenévesek nagyon mások, mint otthon. Arról nem is beszélve, hogy a gondolkodásmódjuk sokkal jobban tükrözi a természetközelséget. Hadd meséljek ezzel kapcsolatban egy példát. Éppen a vízfogyasztásról beszélgettünk, és ezzel kapcsolatban szóba került, hogy bizony népbetegségnek számít a besűrűsödött vér, amit sajnos úgy orvosolnak a "fejlett" társadalmakban, hogy mindenféle vérhigítót írnak fel a paciensnek (ezalatt nem azt értem, hogy mindenki igyon vizet, mert bizony sok esetben ez nem elegendő, szükséges a gyógyszer). Kérdeztem őket, hogy szerintük melyik egyszerűbb, napi 2-2,5 liter vizet meginni, vagy pedig vérhigítókat használni. Nagy meglepetésemre (rögtön tapasztaltam, hogy milyen európai a gondolkodásom) azonnal rávágták, hogy természetesen a megfelelő folyadékbevitel. Majd miután elmondtam, hogy bizony Európában az emberek számára sokkal könnyebb út, ha mesterséges szereket szednek, nagyon elcsodálkoztak.

Úgy érzem, mindannyiónk számára tanulságos délután volt. Kíváncsian várom a folytatást...

Erika

Első hét a suliban

A terv az volt erre a hétre, hogy megfigyeljük az órákat, a módszereket, és hogy hogyan is zajlik az élet az iskolában és az árvaházban. Hétfőn tehát az iskolában kezdtünk, és beültünk néhány órára. Engem már a második ilyen órán megkértek, hogy tartsak egy rövid angol órát, ami némiképp lesokkolt. Rögtön ki kellett állnom harminc fürkésző szempár elé, és csinálni valami meggyőzőt. Szerencsére nagyon nyitottak voltak a gyerekek, úgyhogy nem lett gond. Ezen felbuzdulva az igazgató úr rögtön átvezényelt egy másik osztályba is, hogy ott is szerepeljek egy kicsit. Ott már gördülékenyebben mentek a dolgok, már nem volt akkora a sokk. Ez a lelkesedés a hét további részében is megmaradt, úgyhogy szinte minden nap volt angol órám az alsó tagozatosokkal. Egyébként itt teljesen más élmény tanítani, mint otthon. Sokkal fegyelmezettebb mindenki, jelentkeznek, figyelnek... Szóval nekem nagy volt a váltás. Persze lehet, hogy ez majd elmúlik:P

Délutánonként az árvaházban voltunk Zitával, ahol már több feladatot is kitaláltunk magunknak. Az egyik ilyen a fürdő helyiség fertőtlenítése, amire jövő hét elején fogunk sort keríteni. A másik, hogy a reggeli és a vacsi közé beiktassunk a gyerekeknek még egy étkezést, amikor délben hazajönnek a suliból. Ezen a héten még mi vittük ehhez a kajákat, gyümölcsöt vagy kenyeret nutellával, de reméljük, hamarosan már bejáratott rendszer lesz a déli etetésből. Emellett iskolai büfét is tervezünk, meglátjuk, mi lesz belőle!

János bácsi az árvaházat sem felejtette ki az adományozásból, így tudtunk új bútorokat és eszközöket venni az árvaház számára. Ezeket pénteken, egy egész napos shopping körút keretében nagyrészt be is szereztünk. Köszönjük! France és Douman remekül alkudozott az ülőgarnitúrára, olyannyira, hogy végül féláron kapták meg. Persze csak azért, mert minket fehér csajokat a kocsiban hagytak, mondván, hogy ha minket meglátnak az eladók, biztos hogy nem engednek az árból....

Szandra

Alkudozunk...

A matrac vásárlással kapcsolatban úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk beszélni a tulajjal, hogy támogatásként adhatná ingyen a 11 árvánknak a matracokat. Odaértünk az üzletbe, az eladóknak szóltunk, hogy a főnökkel szeretnénk beszélni, de ő sajnos nem volt bent, így csak a helyettesével tudtunk értekezni. Bekísért minket az irodába, ahol hellyel kínált minket, France pedig egy rövid bevezető után átadta nekem a szót. Elmondtam, hogy nehéz az alapítvány anyagi helyzete és a segítségüket szeretnénk kérni. Nagyon kedves volt, de mondta, hogy sajnos erre nem terjed ki a hatásköre, úgyhogy írjunk egy kérelmet és hétfőn hozzuk be. Ami viszont talán reményt ad, az az, hogy kifelé menet megmutatta nekünk melyik matrac lenne szerinte a legjobb a gyerekeknek. Úgyhogy hétfőn bevisszük a megírt kérelmet és megkíséreljük személyesen átadni. Remélem sikerrel járunk.
A másik hasonló jellegű akciónk az egyik bevásárlás alkalmával volt, ahol kinéztünk egy hűtőládát, ami tökéletes lenne az iskola büfé beindításához. Viszont 450 dollár sok érte, így megpróbáltam lealkudni az indiai üzletvezetővel. Mikor neki is vázoltam a helyzetet mosolyogva engedett először 15 dollárt, utána ha jól emlékszem már 35-öt, de mi nem pont ennyire gondoltunk, hanem körülbelül a felére, szóval nem jártunk sikerrel. De azért nem adjuk fel, majd talán lesz más, aki szívesen segít nekünk.

Zita

Takarítás és piac

Amíg a társaság másik fele istentiszteleten volt, mi többiek kitakarítottuk a házat és fertőtlenítettünk mindent, mint igazi európaiak, hátha ez majd elriasztja a csótányokat.  Mivel itt nincs olyan felmosó, mint otthon, a földön térdelve mostunk fel mindenhol, mint Isaura:) Végül pedig átrendeztük a bútorokat és végre elpakoltuk a mindenhol szétpakolt dobozokat, úgyhogy most már csillog villog a lakókörnyezetünk.

A csótányokat nem hatotta meg a fertőtlenítés, már következő éjjel jöttek a hálószobába bosszút állni. Emellett külön öröm volt, hogy a szakadó eső miatt beázott a szobánk és az én matracom, úgyhogy aznap homeless voltam. :(

Vasárnap mi főztünk, ezért ellátogattunk a legközelebbi piacra. Mivel előző  éjjel esett, iszonyatos sár volt, na meg büdös, mi meg persze papucsban mentünk, ahogy kell. France a piacon már hagyta a lányokat érvényesülni, lehetett alkudozni meg válogatni a standok között. Meglepő módon már egy hét itt tartózkodás után is találkoztunk ismerősökkel vásárlás közben, végre megismertük például Doktor Annie-t, aki a háziorvosunk lesz. Itt is mindenki minket figyelt persze, főleg Zita haja volt a csodálat tárgya:)  Itt ugyanis szinte minden nőnek rövid haja van, amit vagy befonnak, vagy parókával takarnak el. Illetve a póthajnak is óriási a népszerűsége. Mellesleg Zitát fehér bőre és sötét haja miatt állandóan kínainak vagy japánnak nézik, úgy látszik itt nem olyan könnyű megkülönböztetni az európaiakat az ázsiaiaktól. :)

Szandra

Trópusi vihar

Tudtuk, hogy esős évszak van, de eddig összesen kétszer esett az eső. Egyszer, mikor a reptéren vártuk a csomagokat, de a meleg miatt a bőrünkön nem is éreztünk semmit, csak a reflektorfényben láttuk a szitálást. Másodszor, amikor Kimpesébe látogattunk, útközben egyszer be kellett kapcsolni az ablaktörlőt. Ennyi lenne az esős évszak? Szikrázó, nyári napsütés? Ez tetszik! Esténként persze villámlik a távolban, de ez leginkább a mobilinternet térerejét zavarja, minket ugyan nem.
Tegnap éjjel azonban megváltozott az ég Kinshasa fölött. Mennydörgésre és villámlásra ébredtünk. Erika megkért, hogy csukjam be az egyik ablakot, míg ő másikat, de ekkor már kicsit beáztunk. Árvízszerűen zubogott a víz az égből, és mindezt hatalmas széllökések kísérték. Volt néhány pillanat, amikor biztos voltam benne, hogy felkapja a házunk bádogtetejét. Megpróbáltunk aludni, de a tetőre zúduló víz éktelen lármát csapott.
Reggel kissé kialvatlanul ébredtünk. Az ágyunk - ami jelenleg egy szivacs - ablak felőli oldala átvizesedett, mivel az esőt szemmel láthatólag nem zavarta a csukott ablak: a keret körül csordogált a víz, le a falon. Az udvar kicsit átrendeződött. A homokban kisebb patakok nyomai, letört ágak, és a frissen fehérre meszelt járdaszegély koszos-szürkévé változott.
Ugyanez a vihar ma még egyszer lejátszódott, de ezúttal nappal. Kitettem egy nagy lavort, hogy lemérjem mennyi esik. Rövid idő alatt tíz centi víz állt benne. Bőrig áztunk, míg az udvaron átmentünk a mi szobánkig (kb. 15 méter).
France mosolyogva közölte, hogy az ilyen viharos éjszakákon történik a legtöbb betörés. Persze, hiszen semmit sem hallani a zaj miatt. Igen, egyrészt ezért. No meg, mert az afrikai ilyenkor alszik a legmélyebben.

Péter

Espace Jeune

"Ifi tér" - kb. így lehetne lefordítani annak a szombat délutáni klubnak a nevét, amelyet France alapított itt, az Othnielben. Keresztény fiatalok összeülnek egy tea mellett, és olyan témákról beszélgetnek, ami mindannyiukat érdekli / érinti. Most először csöppentünk ide, de France rögtön felvetette, hogy mi lenne, ha a mostani alkalmat én tartanám. Persze, ez igazán megtisztelő. Kérdés volt bőven: milyen az élet Európában? Milyen az élet Magyarországon? Tényleg mindenki gazdag és sikeres? Honnan van ennyi pénzük?
Szétnéztem az udvaron. A téglakerítésen néhány helyi kis srác kukucskált be a hatalmas lyukakon. A mögöttem levő árvaház fekete falai, beszakadt plafonja jutott eszembe. Szégyelltem azt mondani, hogy szegény ország vagyunk. Persze azért volt mit mondanom, hiszen otthon a Menhely Alapítványnál dolgozom, bőven találkozom otthontalan emberekkel, akik télen is az utcán laknak. De ezek a gyerekek még ehhez képest is egy álomvilágot látnak Európában.
Másfél órán keresztül kérdezgettek. Megizzadtam, de ezúttal nem a melegtől...

Péter

"Beginning of a beautiful friendship"

Egy angol órán tettem tiszteletem, soha nem tapasztalt figyelemben részesülve. Pont olyan volt, mint amikor a századfordulón várták a pesti tanfelügyelő érkezését: a tanár harsogva csillog, a diákok szemlesütve mormogják a feladott mondatokat. Csak az a különbség, hogy ebben az esetben a tanfelügyelő az óra végén nem köszönte meg a részvételt, az értékelő lap kitöltésére több idő, még legalább egy hét maradt. Így Monsier Sénic sem a tanfelügyelő távozása miatt könnyebbült meg az óra végén. A tanár úr ugyanis látja az együttműködésben rejlő lehetőségeket, this is the beginning of a beautiful friendship.

Andris

Péntek az iskolában

A biológia órára kicsivel a szünet vége előtt ültünk be a végzős diákokhoz, ők sokkal kevesebben voltak, mint a többi osztályban, ha jól emlékszem, csak heten. A vércsoportokról volt szó, a tanár az első 20 percben csak nekünk magyarázott, emiatt kicsit furán éreztük magunkat, hiszen nálunk ezek az információk hozzátartoznak az alapműveltséghez. Szóba kerültek a betegségek, köztük az AIDS is, de érdekes módon senkinek nem volt kérdése ezzel kapcsolatosan. Összességében lényegre törő óra volt, minden alapvető dolog elhangzott a témával kapcsolatban. A végén megkértek minket, hogy írjuk fel a nevünket a táblára, persze az én nevemet mindenki megjegyzi, mert nálunk is van hasonló, szóval mindenki Nzitának hív, vagy valami ilyesmi.

Meglátogattuk az árvákat is, megnéztük tüzetesebben, hol is laknak. Máris rengeteg feladatot találtunk magunknak, amiket fél év alatt ki tudunk vitelezni. Amikor körbe ültünk ismerkedni, mindenki kicsit félszeg volt, főleg a lányok, de azért mindenki szépen válaszolt a kérdéseinkre. András és Juscar, az egyik kisfiú a kör szélére kerültek, távol a többiektől. Sokáig teljes pánikban méregették egymást, de aztán a dáma tábla feloldotta a feszültséget közöttük, főleg miután Juscar került ki győztesen:)

Zita

Celeb shopping, etc.

Csütörtökön elmentünk megejteni a nagy bevásárlást. A boltban igazi rocksztárokként fogadtak, egy rendőr állt az ajtóban, hogy más ne jöhessen be, amíg mi vásárolunk, az arab tulaj pedig leültetett minket a helyére. Ja, és itt nem úgy megy a vásárlás, hogy összeszedsz mindent a kis kosaradba, hanem Sampard szépen odamegy a listájával az eladóhoz, ő meg összeszedeti a dolgozókkal a cuccokat, majd kiviszik a kocsidhoz. Ezután elmentünk pénzt váltani, hogy tudjunk végre magunknak is shoppingolni. Ötven dollárért végtelenül soknak tűnő Franc Congolais-t kaptunk, amit mi csak bongónak hívunk, mert kb. ez jelenti a pénzt lingalául ("mbongo").Végre tehát el tudjuk verni a pénzünket Hazafelé láttunk az autóból egy fehér lányt egyedül sétálni, már majdnem mi is elkezdtünk mundelé-zni neki, mint a jó helyiek, amikor észrevettük, hogy ő nem fehér, hanem albínó. Délután megbeszélést tartottunk az iskolában a leendő kollégákkal. Mindenki tele van ötletekkel és kíváncsi, hogy mit fogunk tudni kihozni a projektből.

Pénteken a belga nagykövetségen kezdtük a napunkat, ahol rögtön mondták, hogy nagyon oda fognak figyelni ránk, mivel elnökölünk az Európai Parlamentben és az Önkéntesség Éve is idén van. Ha tehát evakuálni kell a várost, értünk már biztos jön egy helikopter:P. Délután meglátogattuk az Alapítvány irodáját. Hát, a budapesti kicsit jobban van felszerelve, bár az is igaz, hogy az itteni csak reprezentatív célt szolgál. Találtunk viszont pár könyvet és eszközt, amit az iskolában hasznosítani tudunk, ezeket el is csomagoltuk a gyerekeknek. Később még beértünk az utolsó órákra a suliba, úgyhogy mindenki beült egy-egy általa preferált órára. Zitával egy francia és egy biosz órát néztünk meg. Nekem a francia különösen hasznos volt.

Szandra

Kivuvu - leprakórház

Néhány szóban a kivuvui leprakórházról. Péterrel ketten úgy döntöttünk, hogy elkísérjük ide János bácsiékat. Védőnőként nem is nagyon lett volna más választásom és természetesen komolyan érdekelt is, olyannyira, hogy szívesen lemondtam a vízesésről. Megérkezésünkkor a doktor köszöntött bennünket, majd a kórház teraszán megtörtént az ételek átadása, azon leprások körében, akik már állandó lakói a kórháznak. A nyomor közepette élnek, többségük a családjuktól elhagyottan (ugyanis amint megtudtuk, a betegek kb 2/3-át magára hagyják a családtagjaik) mégis hála és öröm sugárzott a tekintetükből. Számukra minden újabb nap egy ajándék és a tudat, hogy vannak, akik nem felejtkeznek el róluk, megerősíti a hitüket. János bácsi, a doktor és az egyik beteg beszéde után imával és vidám (!) énekkel búcsúztak el tőlünk. Visszafelé a velünk együtt tartó kimpesei doktor elmondta, hogy ez a lepra nem fertőz mindenkit. Vannak, akiknek az immunrendszerük fogékonyabb rá, így nem egyszer előfordul, hogy egy családban az apa leprás lesz, de az anya és a gyermekek nem. Ez a betegség gyógyítható, a probléma abban rejlik, hogy nem figyelnek a tünetekre, későn fordulnak orvoshoz, amikor már nagyon komoly baj van. Emiatt kell végtagokat amputálni, ezért nem lehet sokaknál jó hatásfokkal alkalmazni a gyógyszereket. Összességében elmondható, hogy azalatt a pár óra alatt teljesen átértékeltük európai életünket, igazi jellemformáló látogatás volt.

Erika

Első hét

Majdnem egy hét eltelt, amióta megérkeztünk. A programunk első két hete egy bevezető szakasz, melyben a hely- és országismereten túl betekintést kapunk a kongói kultúrába, az alapítvány itteni munkásságába, továbbá meghatározzuk a házi és otthoni feladatokat és átbeszéljük az önkéntes tevékenységeket. France úgy gondolta, sokkal gazdagabb élményekben lehetne részünk, illetve átfogó képet kapnánk az országról, az alapítvány kinshasai és vidéki projektjeiről ha elkísérjük János bácsit (az alapítvány magyar támogatója) aki élelmiszer- és gyógyszeradományokkal támogat különböző kórházakat. Így vasárnap reggel már el is indultunk vidékre, Kimpese-be, hogy az első gyógyszeradományt átadjuk.


Hétfő este érkeztünk vissza Kimpese-ből, ahová gyógyszereket és ételt vittünk János bácsi jóvoltából. Kimpese a Kinshasa-val szomszédos Bas-Congo régióban van. 200 km az út, ez itt öt-hat órát jelent, és akkor betonúton mentünk. Mivel esős évszak van, a táj gyönyörű, minden zöld, és sehol senki, kivéve az út melletti falvakat, ahol viszont minden fekvőrendőrnél megrohamoznak az árusok. A kórház területe hihetetlenül nagy rendben van tartva, egy ilyen szanatóriumot otthon is megirigyelnénk, ráadásul légkondis szobákat kaptunk! Másnap reggel adtuk át a gyógyszereket, amit sucré-vel ünnepeltünk, ez a nálunk is kapható szénsavas üdítők üveges változata, amit itt az ünnepi alkalmakkor isznak. Ezután Péterék, France és János bácsiék átmentek a kivuvui leprakórházba, hogy további gyógyszereket és élelmiszer adományt vigyenek.

Mi többiek pedig felkerekedtünk, hogy megnézzünk egy eldugott vízesést. A helyi törzsfőnök, Salomon vezetett minket, a dzsungelen és egy lélekvesztő függőhídon vezetett át az utunk, aminél komolyan aggódtunk, hogy a krokodilok között végezzük. Ahogy közeledtünk a célhoz, egyre nagyobbak voltak az akadályok, kúszni-mászni kellett, és akkor a csúszós kövekről még nem is beszéltünk... Viszont a látvány végül kárpótolt minket, nem is bírtuk ki, hogy ne fotózzunk folyamatosan, nézzétek meg...Visszafelé úton András javaslatára felvettünk 2 stoppos fiút, akik valószínűleg munkából tartottak hazafelé. Ezután visszamentünk a kórházba, ahol az igazgató vendégei voltunk ebédre. Amikor visszaérkeztünk Kinshasa-ba, újfent szembesültünk ádáz ellenségeinkkel, a csótányokkal a fürdőben. Egyelőre még nem sikerült megbarátkoznunk velük, legkevésbé a női szakasznak. Habár ezt leszámítva kevés nehézségünk van, kivéve az áramingadozást. Amikor előzetesen azt mondták nekünk, hogy néha majd elmegy az áram, valószínűleg úgy értették, hogy néha lesz, de inkább nem.

Szerdán két további kórházba látogattunk el, hogy gyógyszer és ételadományokat adjunk át. Először a Kongó folyó partján lévő River kórházba mentünk, ahol itt tartózkodásunk alatt először, láttunk egy rubik kockát a főorvos úr asztalán. Persze nem tudtuk megállni, hogy meg ne említsük, hogy ez bizony magyar találmány. Később meglátogattuk az itteni leprás betegeket is. Itt megtudtuk, hogy ez a lepra levegőben nem terjed, és hogy ha 48 órán belül felismerik, teljes mértékben gyógyítható. Nagyon modern gyógyítási módot alkalmaznak, a fertőzött bőrfelületet sebészi úton eltávolítják, majd épp bőrrel pótolják a hiányt, így a lepra továbbterjedése még idejében megállítható. Ezután a College Othnielhez közeli Promestra kórházba mentünk, ahová az iskolából is járnak a gyerekek. Sajnos itt a doktornő nem tudott megjelenni, a nővérke pedig betegen állta a sarat, úgyhogy rövidre fogtuk a látogatást.

Délután az iskolába mentünk kicsit körbenézni és egyeztetni a tanárokkal az órarendet. Kiültünk az árvaház udvarára egy kötetlen beszélgetés keretében. Már a héten beülhetünk az órákra, kicsit tájékozódni az oktatásról, valamint tervben van egy bemutatkozó ünnepség is.

Este mikor mentünk haza kocsival, ismét dugóba kerültünk és egész meglepően France mondta, hogy akkor most ugrás ki a kocsiból és gyalog megyünk tovább. Persze mire kiértünk a káoszból, szabad lett az út is, úgyhogy egy 5 személyes taxiba szálltunk mind a hatan. Az estét néhány magyar barátunk társaságában töltöttük egy olasz (!) étteremben, ahol egy hét után újra európai ízeket érezhettünk! Teljesen olyan volt, mintha nem is Kongóban lennénk, minden hihetetlenül tiszta volt, mondjuk hozzá kell tenni, hogy fehérek ettek ott többnyire, mert nem túl olcsó hely. Szerencsére ez nem a mi kis zsebpénzünket terhelte, mert egy magyar barátunk vendégei voltunk.

A kongóiakat nem mindig sikerül megismernünk, Andrissal történt egy vicces eset, mikor piacra mentünk, a többiek kiszálltak vásárolni, ő a kocsi mellett maradt és mikor a sofőrünk jött vissza szatyrokkal, azt hitte, hogy el akar adni valamit és közölte vele, hogy „Non, merci”, de aztán mikor berakta a szatyrokat a kocsiba, rájött, hogy kicsit mellényúlt... :D

Szandra, Zita  & András