Ünnepség

Kedden ünnepséget szerveztek a tiszteletünkre az iskolában, ahol hivatalosan is fogadták az EVS csoportot. Mindenki ünneplőbe öltözött, ez különösen a hölgyeknél volt érdekes, akik ilyenkor népviseletbe bújnak. Ez színes, mintás anyagokból szabott, földig érő, egy vagy kétrészes ruhákat jelent. A gyerekek műsorral készültek, minden osztály külön számmal szerepelt. Volt, ahol egy versmondó képviselte a többieket, és volt, ahol egész kis jelenetet adtak elő. Ezek között elsöprő sikere volt annak, amelyik az iskolai korrupciót parodizálta ki. France beszédet is mondott, nagy sikere volt, mindegyikünket egyesével bemutatott, miközben buzdította a gyerekeket, hogy köszönjenek kórusban franciául, vagy angolul. A varrólányok műsora kavarta a legnagyobb port, ők az általuk varrt ruhákat mutatták be táncos kísérettel, ami kicsit közvetlenebbre sikerült a kelleténél. Ezután beindult a tánc no meg a zene, a Waka waka és a Wave your flag itt is hatalmas slágerek így a VB után. Nagyon nagy buli kerekedett percek alatt, minden diák az udvaron táncolt. Rögtön az jutott eszünkbe, milyen kér, hogy nálunk nem így zajlottak az iskolai rendezvények. A napot a közeli egyetem focipályáján zártuk, ahol két, diákokból és tanárokból álló csapat mérte össze az erejét.

Akárcsak az elmúlt hetekben, ezen az ünnepségen is szembetűnő volt néhány alapvető eltérés az európai oktatáshoz képest. Az itt használt oktatási-nevelési módszerek nálunk a XX. század elején voltak jellemzőek. A tanár mindent gondosan felír a táblára, majd addig ismételteti, amíg mindenki meg nem jegyzi. A gyerekek mindent mechanikusan tanulnak meg, például tudják a hónapok nevét angolul, de csak akkor, ha sorban kell elmondani. Az ünnepségen is észrevehető volt, hogy a legtöbben szótagolva mondták fel a szövegüket, valószínűleg anélkül, hogy megértették volna. Ennek a fajta oktatásnak megvan az az előnye, hogy fegyelemre és rendszerességre szoktatja a diákokat, viszont a kreativitásukat háttérbe szorítja. Ehhez társul még a segédeszközök szegényessége, ami szintén ahhoz vezet, hogy egyoldalúan fejlődnek a gyerekek, és a tanóra nem különösebben motiváló a számukra. Ha kiegészítenénk az órákat olyan feladatokkal, amik önálló gondolkodásra késztetnek, sokkal hasznosabb és sokoldalúbb tudást szerezhetnének.

Ebből a tapasztalatból kiindulva, és a szűkös ellátást is figyelembe véve két célt tűztünk ki magunk elé. Mindkettő egybe esik a Millenniumi Fejlesztési Célok első két pontjával, vagyis a súlyos szegénység és éhínség csökkentésével, illetve az alapfokú oktatás biztosításával. Az első az oktatás fejlesztésére vonatkozik. Az általunk tartott órákon már gyakoroljuk a kommunikatívabb, kreativitást célzó módszereket, és eddigi tapasztalataink alapján a diákok nyitottak is ezekre. Ez azonban nem kielégítő megoldás, hiszen mi csak rövid ideig leszünk itt. Szeretnénk a tanárok figyelmét is felhívni a mostani rendszer hátrányaira, és a lehetséges újításokra, amiken keresztül hatékonyabbak lehetnek. A másik célunk az étkeztetéssel kapcsolatos. Mivel az iskolában nincs büfé, néhány árus szokott bejönni az udvarra szünetben. Ezt a rendszert szeretnénk egy szervezett büfével kiváltani. Itt dolgozhatnának ugyanezek az árusok, sőt a beszerzésben is segítséget tudnának nyújtani. Ha meg tudjuk oldani az olcsó és tápláló termékek árusítását, egyrészt önfenntartóvá tehetnénk a büfét, másrészt a hátrányos anyagi helyzetű gyerekek kaphatnának ingyen ebédet. Ez nem csak egészségügyileg lenne hasznos, de a koncentrációjukat is javítaná, hiszen sokan üres hassal jönnek iskolába, és pár óra után már kóvályognak az éhségtől. Ezen felül az árvaház lakóinak is könnyebben meg tudnánk oldani ezáltal a napközbeni étkezést.
Szandra