Mostanra már összefoglalhatom a kórházi élményeinket, nekem volt eddig a legtöbb, ezért megragadom az alkalmat és bemutatom az ellátást.Második héten mentem először kórházba, akkor még szerencsére France-szal. Kék-lila foltok jelentek meg a lábamon és mivel már volt egy trombózisom, úgyhogy emiatt gondoltuk, hogy biztos, ami biztos megnézetjük. A városban egy rendes, nagy kórházba mentünk, teljesen felszerelt, kulturált váróteremmel, az elmaradhatatlan plazma tv-vel, bár az otthon megszokott ketrec hiányzott róla, nem is értem. Orvoshoz jutni nagyon nehéz, kaptunk egy számot, amit ha kivártunk, beregisztrálnak, utána megint várni kell, majd ki kell fizetni a konzultáció díját és persze még mindig nem láttunk hírből sem egy doktort sem. Fizetés után felmehettünk egy idősebb orvoshoz, nagyon kedves volt, elküldött a szükséges laborvizsgálatra. Amúgy a rendelője is kifogástalan volt, sehol semmi kosz, tisztaság és rend uralkodik mindenhol, elmaradt a filmekből ismeretes európai orvos, aki kunyhóban, embertelen körülmények között, érzéstelenítés nélkül vágja le emberek lábát. Egyszóval teljesen európai ellátást kaptam. A vérvétel nem mondhatnám, hogy a legkellemesebb dolgok közé tartozik életemben, pláne nem Afrikában, hiszen annyit hallani a betegségekről. Itt is csalódnom kellett, ugyanis hiába nem vettem le a szemem a tűről, semmi kifogásolhatót nem láttam. Amin egy kicsit megrémültem, az a vérvétel után történt, a nővér lefertőtlenítette a fülemet és egy tűvel közelített felé. Itt közbeszóltam, hogy ugyan már mi készül itt. Kicsit furcsán nézett rám, de elmondta, hogy a véralvadás-vizsgálathoz kell. Otthon kicsit másképpen csinálják. Egy papírdarabbal törölgette a csordogáló vért és közben egy nagy faliórán számolta a perceket. Kicsit lesokkolva mentünk haza aznap, ez sok volt nekem. Mikor visszamentünk felírtak egy érvédő gyógyszert, amit 2 hónapon keresztül kell szednem napi kétszer. Persze a szokásos regisztrálós, várós, fizetős, várós rutinműveletek után.
A következő beteg ismételten én voltam, bár szerintem France bátyja és kedvenc sofőrünk fertőzött meg minket, méghozzá nem éppen trópusi betegséggel, az influenzával. Eléggé abszurdnak tartottam, hogy itt fáj a torkom, náthás vagyok és lázas. Dr Annie-hoz mentünk, akihez az árvák is járnak, nagyon kedves, aranyos. Bár kórházát nem éppen nevezném kórháznak, szerintem ez az elnevezés nagy túlzás. Kis kamrák a kórtermek, vérvétel majdnem a bejáratnál van, így minden várakozó végignézheti, amíg leveszik a mennyiséget. Amúgy Péter sem volt rest, örömmel fényképezett végig, még azt is, amikor telefonnal világított Dr. Annie a torkomba. 2 nappal később kiderült, hogy nincs maláriám, csak egy egyszerű influenzám van. Eléggé letörten tértünk haza pihenni, ugyanis 2 hónap alatt csak egy influenzát sikerült összeszedni...szégyen. Viszont pár nap alatt mindenkit sikerült végigfertőznöm, így ellátogattunk a kórházba is, egy széleskörűbb vizsgálatra. Újabb vérvételre került sor, ezúttal az egész női szakasz tiszteletét tette. Először tőlem vettek vért, majd a lányokat is bekísértem, tolmácsolás ürügyével, de persze inkább eltereltem a figyelmüket az okos vicceimmel. Igazából még szerencse, hogy ott voltam, ugyanis Szandra rosszul lett közben, feltehetőleg azért, mert a kézfejét csapolták meg és elég nehezen lett meg a kívánt mennyiség. Az orvos látszólag nem tudott mit kezdeni a helyzettel, úgyhogy kénytelen voltam felpofozni őt. (ezzel legalább megtoroltam minden ellenem elkövetett bűnét...na persze hirtelen egyre sem emlékszem) Hamar visszatért a színe, úgyhogy ezzel egyenlőre vége is a kórházas, betegséges történeteinknek.
Hozzátenném az aggódó hozzátartozóknak, hogy a fent említett problémák csak a fantáziám szüleményei és mindenki egészséges!
