Majdnem egy hét eltelt, amióta megérkeztünk. A programunk első két hete egy bevezető szakasz, melyben a hely- és országismereten túl betekintést kapunk a kongói kultúrába, az alapítvány itteni munkásságába, továbbá meghatározzuk a házi és otthoni feladatokat és átbeszéljük az önkéntes tevékenységeket. France úgy gondolta, sokkal gazdagabb élményekben lehetne részünk, illetve átfogó képet kapnánk az országról, az alapítvány kinshasai és vidéki projektjeiről ha elkísérjük János bácsit (az alapítvány magyar támogatója) aki élelmiszer- és gyógyszeradományokkal támogat különböző kórházakat. Így vasárnap reggel már el is indultunk vidékre, Kimpese-be, hogy az első gyógyszeradományt átadjuk.
Hétfő este érkeztünk vissza Kimpese-ből, ahová gyógyszereket és ételt vittünk János bácsi jóvoltából. Kimpese a Kinshasa-val szomszédos Bas-Congo régióban van. 200 km az út, ez itt öt-hat órát jelent, és akkor betonúton mentünk. Mivel esős évszak van, a táj gyönyörű, minden zöld, és sehol senki, kivéve az út melletti falvakat, ahol viszont minden fekvőrendőrnél megrohamoznak az árusok. A kórház területe hihetetlenül nagy rendben van tartva, egy ilyen szanatóriumot otthon is megirigyelnénk, ráadásul légkondis szobákat kaptunk! Másnap reggel adtuk át a gyógyszereket, amit sucré-vel ünnepeltünk, ez a nálunk is kapható szénsavas üdítők üveges változata, amit itt az ünnepi alkalmakkor isznak. Ezután Péterék, France és János bácsiék átmentek a kivuvui leprakórházba, hogy további gyógyszereket és élelmiszer adományt vigyenek.
Mi többiek pedig felkerekedtünk, hogy megnézzünk egy eldugott vízesést. A helyi törzsfőnök, Salomon vezetett minket, a dzsungelen és egy lélekvesztő függőhídon vezetett át az utunk, aminél komolyan aggódtunk, hogy a krokodilok között végezzük. Ahogy közeledtünk a célhoz, egyre nagyobbak voltak az akadályok, kúszni-mászni kellett, és akkor a csúszós kövekről még nem is beszéltünk... Viszont a látvány végül kárpótolt minket, nem is bírtuk ki, hogy ne fotózzunk folyamatosan, nézzétek meg...Visszafelé úton András javaslatára felvettünk 2 stoppos fiút, akik valószínűleg munkából tartottak hazafelé. Ezután visszamentünk a kórházba, ahol az igazgató vendégei voltunk ebédre. Amikor visszaérkeztünk Kinshasa-ba, újfent szembesültünk ádáz ellenségeinkkel, a csótányokkal a fürdőben. Egyelőre még nem sikerült megbarátkoznunk velük, legkevésbé a női szakasznak. Habár ezt leszámítva kevés nehézségünk van, kivéve az áramingadozást. Amikor előzetesen azt mondták nekünk, hogy néha majd elmegy az áram, valószínűleg úgy értették, hogy néha lesz, de inkább nem.
Szerdán két további kórházba látogattunk el, hogy gyógyszer és ételadományokat adjunk át. Először a Kongó folyó partján lévő River kórházba mentünk, ahol itt tartózkodásunk alatt először, láttunk egy rubik kockát a főorvos úr asztalán. Persze nem tudtuk megállni, hogy meg ne említsük, hogy ez bizony magyar találmány. Később meglátogattuk az itteni leprás betegeket is. Itt megtudtuk, hogy ez a lepra levegőben nem terjed, és hogy ha 48 órán belül felismerik, teljes mértékben gyógyítható. Nagyon modern gyógyítási módot alkalmaznak, a fertőzött bőrfelületet sebészi úton eltávolítják, majd épp bőrrel pótolják a hiányt, így a lepra továbbterjedése még idejében megállítható. Ezután a College Othnielhez közeli Promestra kórházba mentünk, ahová az iskolából is járnak a gyerekek. Sajnos itt a doktornő nem tudott megjelenni, a nővérke pedig betegen állta a sarat, úgyhogy rövidre fogtuk a látogatást.
Délután az iskolába mentünk kicsit körbenézni és egyeztetni a tanárokkal az órarendet. Kiültünk az árvaház udvarára egy kötetlen beszélgetés keretében. Már a héten beülhetünk az órákra, kicsit tájékozódni az oktatásról, valamint tervben van egy bemutatkozó ünnepség is.
Este mikor mentünk haza kocsival, ismét dugóba kerültünk és egész meglepően France mondta, hogy akkor most ugrás ki a kocsiból és gyalog megyünk tovább. Persze mire kiértünk a káoszból, szabad lett az út is, úgyhogy egy 5 személyes taxiba szálltunk mind a hatan. Az estét néhány magyar barátunk társaságában töltöttük egy olasz (!) étteremben, ahol egy hét után újra európai ízeket érezhettünk! Teljesen olyan volt, mintha nem is Kongóban lennénk, minden hihetetlenül tiszta volt, mondjuk hozzá kell tenni, hogy fehérek ettek ott többnyire, mert nem túl olcsó hely. Szerencsére ez nem a mi kis zsebpénzünket terhelte, mert egy magyar barátunk vendégei voltunk.
A kongóiakat nem mindig sikerül megismernünk, Andrissal történt egy vicces eset, mikor piacra mentünk, a többiek kiszálltak vásárolni, ő a kocsi mellett maradt és mikor a sofőrünk jött vissza szatyrokkal, azt hitte, hogy el akar adni valamit és közölte vele, hogy „Non, merci”, de aztán mikor berakta a szatyrokat a kocsiba, rájött, hogy kicsit mellényúlt... :D
Szandra, Zita & András
az egész? Feltérképezem a tanulók általános egészségügyi állapotát:
