Kórház

Mostanra már összefoglalhatom a kórházi élményeinket, nekem volt eddig a legtöbb, ezért megragadom az alkalmat és bemutatom az ellátást.

Második héten mentem először kórházba, akkor még szerencsére France-szal. Kék-lila foltok jelentek meg a lábamon és mivel már volt egy trombózisom, úgyhogy emiatt gondoltuk, hogy biztos, ami biztos megnézetjük. A városban egy rendes, nagy kórházba mentünk, teljesen felszerelt, kulturált váróteremmel, az elmaradhatatlan plazma tv-vel, bár az otthon megszokott ketrec hiányzott róla, nem is értem. Orvoshoz jutni nagyon nehéz, kaptunk egy számot, amit ha kivártunk, beregisztrálnak, utána megint várni kell, majd ki kell fizetni a konzultáció díját és persze még mindig nem láttunk hírből sem egy doktort sem. Fizetés után felmehettünk egy idősebb orvoshoz, nagyon kedves volt, elküldött a szükséges laborvizsgálatra. Amúgy a rendelője is kifogástalan volt, sehol semmi kosz, tisztaság és rend uralkodik mindenhol, elmaradt a filmekből ismeretes európai orvos, aki kunyhóban, embertelen körülmények között, érzéstelenítés nélkül vágja le emberek lábát. Egyszóval teljesen európai ellátást kaptam. A vérvétel nem mondhatnám, hogy a legkellemesebb dolgok közé tartozik életemben, pláne nem Afrikában, hiszen annyit hallani a betegségekről. Itt is csalódnom kellett, ugyanis hiába nem vettem le a szemem a tűről, semmi kifogásolhatót nem láttam. Amin egy kicsit megrémültem, az a vérvétel után történt, a nővér lefertőtlenítette a fülemet és egy tűvel közelített felé. Itt közbeszóltam, hogy ugyan már mi készül itt. Kicsit furcsán nézett rám, de elmondta, hogy a véralvadás-vizsgálathoz kell. Otthon kicsit másképpen csinálják. Egy papírdarabbal törölgette a csordogáló vért és közben egy nagy faliórán számolta a perceket. Kicsit lesokkolva mentünk haza aznap, ez sok volt nekem. Mikor visszamentünk felírtak egy érvédő gyógyszert, amit 2 hónapon keresztül kell szednem napi kétszer. Persze a szokásos regisztrálós, várós, fizetős, várós rutinműveletek után.

A következő beteg ismételten én voltam, bár szerintem France bátyja és kedvenc sofőrünk fertőzött meg minket, méghozzá nem éppen trópusi betegséggel, az influenzával. Eléggé abszurdnak tartottam, hogy itt fáj a torkom, náthás vagyok és lázas. Dr Annie-hoz mentünk, akihez az árvák is járnak, nagyon kedves, aranyos. Bár kórházát nem éppen nevezném kórháznak, szerintem ez az elnevezés nagy túlzás. Kis kamrák a kórtermek, vérvétel majdnem a bejáratnál van, így minden várakozó végignézheti, amíg leveszik a mennyiséget. Amúgy Péter sem volt rest, örömmel fényképezett végig, még azt is, amikor telefonnal világított Dr. Annie a torkomba. 2 nappal később kiderült, hogy nincs maláriám, csak egy egyszerű influenzám van. Eléggé letörten tértünk haza pihenni, ugyanis 2 hónap alatt csak egy influenzát sikerült összeszedni...szégyen. Viszont pár nap alatt mindenkit sikerült végigfertőznöm, így ellátogattunk a kórházba is, egy  széleskörűbb vizsgálatra. Újabb vérvételre került sor, ezúttal az egész női szakasz tiszteletét tette. Először tőlem vettek vért, majd a lányokat is bekísértem, tolmácsolás ürügyével, de persze inkább eltereltem a figyelmüket az okos vicceimmel. Igazából még szerencse, hogy ott voltam, ugyanis Szandra rosszul lett közben, feltehetőleg azért, mert a kézfejét csapolták meg és elég nehezen lett meg a kívánt mennyiség. Az orvos látszólag nem tudott mit kezdeni a helyzettel, úgyhogy kénytelen voltam felpofozni őt. (ezzel legalább megtoroltam minden ellenem elkövetett bűnét...na persze hirtelen egyre sem emlékszem) Hamar visszatért a színe, úgyhogy ezzel egyenlőre vége is a kórházas, betegséges történeteinknek.

Hozzátenném az aggódó hozzátartozóknak, hogy a fent említett problémák csak a fantáziám szüleményei és mindenki egészséges!

Zita

Maluku

Malukuba érve (csodálatos hely, igazán hálás vagyok, hogy a fél év alatt akárhányszor visszajárhatok ide) találkoztunk Ndemere doktor úrral, aki körbevezetett minket a belgák által épített kórházba. Rögtön gondoltam, hoyg ez bizony nem helyi dolog... Szép volt, nagyon szép, a környék kimondottan a gyógyulást segítette elő. A várostól távolabb, zöldövezetben, hegyekkel, pálmafákkal körülvett "épületkomplexum". Fantasztikus, már a látványtól egészségesebbnek érezhettük magunkat.
Ndemere doktor úr nagyon kedvesen az irodájába tessékelt minket, ahol részletesen ecsetelte a statisztikai adatokat. Megnéztük hatalmas ellátási körzetét (legtávolabbi város 215 km-re !!!, ahova motorral jár), 6000 várandós egy évben, 20 ezer maláriás megbetegedés, többségében gyerekek, természetesen a halottak számát is főként az apróságok teszik ki. Sajnos képtelenség az egész életen át tartó preventív gyógyszerszedés a súlyos mellékhatások miatt.
Kaptam szülészeti státuszlapot és egy másik ápolási dokumentációt. Nem gondoltam volna magam sem, hogy annyira fogok örülni annak, hogy dokumentációt látok, méghozzá nem is akár milyet, magyar társai sem tudják felülmúlni. Jómagam is meglepődtem rajta.
Maga a kórház akármilyen bizalomkeltő kívülről, belépve elárulja magát. Több ágyon még szivacs sem volt, az ellátás szegényes, kénytelenek 2-3 gyermeket is elhelyezni egy fekhelyen. Ottlétünkkor az összes apróságot maláriás tünetekkel kezelték. Gyógymód: kinin, töményen, infúzióban. Péterrel elnéztünk a radiológia felé is. Azt hittem először, hogy egy lényegtelen kis épület, talán valami kamra már nem használt kellékek tárolására, de nem. Az bizony a radiológia, echografia
 volt.
 Elképesztő.
Még valami meglepetés (valóban borzasztóan olcsó ország): 3 havi fogamzásgátló (= 1 db injekció, itt úgy vettem észre a tabletta mellőzve van) 1, azaz egy $. Hihetetlen...
Ndemere doktor úr vezetésével nagyon jó kezekben van a kórház. Megnyugtat a tudat, hogy ennek az intézménynek egy jólelkű ember a főorvosa.

Erika

Kivuvu - leprakórház

Néhány szóban a kivuvui leprakórházról. Péterrel ketten úgy döntöttünk, hogy elkísérjük ide János bácsiékat. Védőnőként nem is nagyon lett volna más választásom és természetesen komolyan érdekelt is, olyannyira, hogy szívesen lemondtam a vízesésről. Megérkezésünkkor a doktor köszöntött bennünket, majd a kórház teraszán megtörtént az ételek átadása, azon leprások körében, akik már állandó lakói a kórháznak. A nyomor közepette élnek, többségük a családjuktól elhagyottan (ugyanis amint megtudtuk, a betegek kb 2/3-át magára hagyják a családtagjaik) mégis hála és öröm sugárzott a tekintetükből. Számukra minden újabb nap egy ajándék és a tudat, hogy vannak, akik nem felejtkeznek el róluk, megerősíti a hitüket. János bácsi, a doktor és az egyik beteg beszéde után imával és vidám (!) énekkel búcsúztak el tőlünk. Visszafelé a velünk együtt tartó kimpesei doktor elmondta, hogy ez a lepra nem fertőz mindenkit. Vannak, akiknek az immunrendszerük fogékonyabb rá, így nem egyszer előfordul, hogy egy családban az apa leprás lesz, de az anya és a gyermekek nem. Ez a betegség gyógyítható, a probléma abban rejlik, hogy nem figyelnek a tünetekre, későn fordulnak orvoshoz, amikor már nagyon komoly baj van. Emiatt kell végtagokat amputálni, ezért nem lehet sokaknál jó hatásfokkal alkalmazni a gyógyszereket. Összességében elmondható, hogy azalatt a pár óra alatt teljesen átértékeltük európai életünket, igazi jellemformáló látogatás volt.

Erika

Első hét

Majdnem egy hét eltelt, amióta megérkeztünk. A programunk első két hete egy bevezető szakasz, melyben a hely- és országismereten túl betekintést kapunk a kongói kultúrába, az alapítvány itteni munkásságába, továbbá meghatározzuk a házi és otthoni feladatokat és átbeszéljük az önkéntes tevékenységeket. France úgy gondolta, sokkal gazdagabb élményekben lehetne részünk, illetve átfogó képet kapnánk az országról, az alapítvány kinshasai és vidéki projektjeiről ha elkísérjük János bácsit (az alapítvány magyar támogatója) aki élelmiszer- és gyógyszeradományokkal támogat különböző kórházakat. Így vasárnap reggel már el is indultunk vidékre, Kimpese-be, hogy az első gyógyszeradományt átadjuk.


Hétfő este érkeztünk vissza Kimpese-ből, ahová gyógyszereket és ételt vittünk János bácsi jóvoltából. Kimpese a Kinshasa-val szomszédos Bas-Congo régióban van. 200 km az út, ez itt öt-hat órát jelent, és akkor betonúton mentünk. Mivel esős évszak van, a táj gyönyörű, minden zöld, és sehol senki, kivéve az út melletti falvakat, ahol viszont minden fekvőrendőrnél megrohamoznak az árusok. A kórház területe hihetetlenül nagy rendben van tartva, egy ilyen szanatóriumot otthon is megirigyelnénk, ráadásul légkondis szobákat kaptunk! Másnap reggel adtuk át a gyógyszereket, amit sucré-vel ünnepeltünk, ez a nálunk is kapható szénsavas üdítők üveges változata, amit itt az ünnepi alkalmakkor isznak. Ezután Péterék, France és János bácsiék átmentek a kivuvui leprakórházba, hogy további gyógyszereket és élelmiszer adományt vigyenek.

Mi többiek pedig felkerekedtünk, hogy megnézzünk egy eldugott vízesést. A helyi törzsfőnök, Salomon vezetett minket, a dzsungelen és egy lélekvesztő függőhídon vezetett át az utunk, aminél komolyan aggódtunk, hogy a krokodilok között végezzük. Ahogy közeledtünk a célhoz, egyre nagyobbak voltak az akadályok, kúszni-mászni kellett, és akkor a csúszós kövekről még nem is beszéltünk... Viszont a látvány végül kárpótolt minket, nem is bírtuk ki, hogy ne fotózzunk folyamatosan, nézzétek meg...Visszafelé úton András javaslatára felvettünk 2 stoppos fiút, akik valószínűleg munkából tartottak hazafelé. Ezután visszamentünk a kórházba, ahol az igazgató vendégei voltunk ebédre. Amikor visszaérkeztünk Kinshasa-ba, újfent szembesültünk ádáz ellenségeinkkel, a csótányokkal a fürdőben. Egyelőre még nem sikerült megbarátkoznunk velük, legkevésbé a női szakasznak. Habár ezt leszámítva kevés nehézségünk van, kivéve az áramingadozást. Amikor előzetesen azt mondták nekünk, hogy néha majd elmegy az áram, valószínűleg úgy értették, hogy néha lesz, de inkább nem.

Szerdán két további kórházba látogattunk el, hogy gyógyszer és ételadományokat adjunk át. Először a Kongó folyó partján lévő River kórházba mentünk, ahol itt tartózkodásunk alatt először, láttunk egy rubik kockát a főorvos úr asztalán. Persze nem tudtuk megállni, hogy meg ne említsük, hogy ez bizony magyar találmány. Később meglátogattuk az itteni leprás betegeket is. Itt megtudtuk, hogy ez a lepra levegőben nem terjed, és hogy ha 48 órán belül felismerik, teljes mértékben gyógyítható. Nagyon modern gyógyítási módot alkalmaznak, a fertőzött bőrfelületet sebészi úton eltávolítják, majd épp bőrrel pótolják a hiányt, így a lepra továbbterjedése még idejében megállítható. Ezután a College Othnielhez közeli Promestra kórházba mentünk, ahová az iskolából is járnak a gyerekek. Sajnos itt a doktornő nem tudott megjelenni, a nővérke pedig betegen állta a sarat, úgyhogy rövidre fogtuk a látogatást.

Délután az iskolába mentünk kicsit körbenézni és egyeztetni a tanárokkal az órarendet. Kiültünk az árvaház udvarára egy kötetlen beszélgetés keretében. Már a héten beülhetünk az órákra, kicsit tájékozódni az oktatásról, valamint tervben van egy bemutatkozó ünnepség is.

Este mikor mentünk haza kocsival, ismét dugóba kerültünk és egész meglepően France mondta, hogy akkor most ugrás ki a kocsiból és gyalog megyünk tovább. Persze mire kiértünk a káoszból, szabad lett az út is, úgyhogy egy 5 személyes taxiba szálltunk mind a hatan. Az estét néhány magyar barátunk társaságában töltöttük egy olasz (!) étteremben, ahol egy hét után újra európai ízeket érezhettünk! Teljesen olyan volt, mintha nem is Kongóban lennénk, minden hihetetlenül tiszta volt, mondjuk hozzá kell tenni, hogy fehérek ettek ott többnyire, mert nem túl olcsó hely. Szerencsére ez nem a mi kis zsebpénzünket terhelte, mert egy magyar barátunk vendégei voltunk.

A kongóiakat nem mindig sikerül megismernünk, Andrissal történt egy vicces eset, mikor piacra mentünk, a többiek kiszálltak vásárolni, ő a kocsi mellett maradt és mikor a sofőrünk jött vissza szatyrokkal, azt hitte, hogy el akar adni valamit és közölte vele, hogy „Non, merci”, de aztán mikor berakta a szatyrokat a kocsiba, rájött, hogy kicsit mellényúlt... :D

Szandra, Zita  & András