Magyar ízek Afrikában 2.

Másodszorra magyar barátunkkal Lacival vállalkoztunk magyar étel főzésére, mivel folyamatosan siránkoztam, hogy hiányzik a jó magyar konyha, marhapörköltet készítettünk. Ezzel a kis összejövetellel búcsúztattuk Andrist, aki délután indult a reptérre, szerencsére nagyon hamar megpuhult a hús, úgyhogy tudott belőle enni. Laci bácsi ránk, lányokra bízta a tűzgyújtást, mivel itt ez (is!) a nők feladata. Nem nagyon vagyok még mestere a szén begyújtásának és akkor még finoman fogalmaztam, úgyhogy megkértem a szomszéd fiút, aki szívesen segített. Neki is problémásan ment a dolog, de mentegetőzött, hogy egyrészt vizes lett éjszaka kicsit a szén, másrészt pedig jó régóta nem csinált ilyet, hiszen van elég nő otthon. Végül sikerült elkezdeni főzni, nagyon finom lett, készítettünk mellé salátát, Péterék pedig valamilyen párolt padlizsános egyveleget csináltak, az is nagyon jól nézett ki, de nekem jobban ízlettek a már régóta hanyagolt magyar ízek. Vacsora után kellemesen elbeszélgetttünk a kertben, majd mindenki jóllakva aludni tért.

Zita

Nők helyzete Kongóban

A kongói családmodell sokban különbözik a nyugaton megszokottól. Nem egy dologgal jártunk már úgy, hogy a helyiek teljesen értetlenül álltak az általunk lefestett normák előtt. Itt ismeretlen fogalom például, hogy egy család nem vallásos, vagy nem gyakorolja a vallását. Az ilyen kijelentéseket mindig teljes döbbenet és értetlenség fogadja. Hasonló reakciókat tudunk kiváltani akkor is, amikor kiderül, hogy Európában teljesen normális, ha huszonévesen még nincs férjünk és gyerekünk, illetve hogy csak két-három gyereket tervezünk vállalni.
Amikor itt egy férfi nősülni szeretne, az anyagiakat kell biztosítania mielőtt sor kerülne a lánykérésre. A kiválasztott lány családja összeállít egy listát arról, mit szeretnének a házasság fejében kapni, illetve megjelölnek egy készpénzben fizetendő összeget. Ha ezek megvannak, létrejöhet a házasság. Egy férfinak több felesége is lehet, ha megvan a megfelelő háttere. Nem ritka ez a jelenség, sok családban van két vagy akár három feleség. Ez egyébként teljesen jól megfér a helyiek vallásos nézeteivel.
Az esküvő után a lány a férjjel közös házba költözik. Ezt követően jellemzően a házimunkával és a gyerekneveléssel foglakozik, a férfi a családfenntartó. A házimunkák elvégzése itt sokkal több időt és energiát igényel, mint egy jól felszerelt nyugati otthonban. Mamie például a mindennapos áramingadozás miatt felváltva használja a tűzhelyet és a faszenes főzőt, amin minden ételt sorban egymás után tud csak elkészíteni. Így tényleg egész napos feladat a családi ebéd elkészítése. A mosógép ismeretlen fogalom, az asszonyok mindent kézzel mosnak, lavórban, szappannal és hideg vízben. A könnyű fizikai munkák elvégzése szintén a nők dolga. Az út mentén tömegesen sétálnak asszonyok húsz kilós vizes palackokkal vagy zöldséges, kenyeres kosarakkal a fejükön, hosszú kilométereken keresztül. Mindennek ellenére tartja magát az a nézet, hogy a nők munkája kevésbé fontos és értékes, mint a férfiaké. Az egyik szomszéd fiú, aki a helyi egyetemen tanul elmondta, hogy egy férjes nő általában akkor vállal munkát, ha a férje elveszti az állását. Ilyenkor elkezd árusítani valamit, általában kenyeret vagy zöldségeket, esetleg sucre-t. Ha bolthelyiség bérlésére nem futja, a ház előtt ül egy kis asztalnál, vagy az út mentén, a fején hordott tálból árul. Ez gyakran vezet féltékenységhez, hiszen a keresete által a nő kerül a család élére. Azt is megtudtuk, hogy a munkavállalás a gyerekekre is jellemző, ha a család helyzete megkívánja. Míg a fiúk zsebkendőt vagy szuveníreket árulnak az utakon az autósoknak, a lányok gyakran keresnek pártfogókat, akiktől anyagi támogatást remélnek. A lányok megkülönböztetésére egy remek példa egyébként, hogy öt éve még külön meg volt határozva az egyetemeken, hogy a felvett diákok hány százaléka lehet nő. Emellett például a sofőrünk, Sampard is azt mondta, ő dönti el, mit tanuljon az egyetemen a felesége, akkor is, ha a hölgy elmondása szerint ő maga mást választana. Viszont az is magától értetődő mindkettőjük számára, hogy ezt a döntést általában a férj hozza meg. Ők inkább a mi értetlenségünkön csodálkoztak, amikor ez szóba került. Ennek ellenére azért a fiatal lányok egyre inkább szembeszállnak ezekkel a szokásokkal, és egyre többen önállósodnak és tanulnak tovább, vagy vállalnak a férfiakéval egyenlő munkát.
Egy kongói családban a gyermekvállalás természetes és alapvető dolog, ami folyamatosan jelen van a házaspár életében. Nyolc-tíz gyermeket vállalni teljesen mindennapos dolog. Minél több gyereke van valakinek, annál elismertebb, illetve ez a jólétnek is egyfajta fokmérője. A gyerekek ellátása, öltöztetése, etetése teljes mértékben az anya feladata. Viszont ezért cserébe jellemzően már egészen kis koruktól segítenek a ház körüli teendők ellátásában. Mielőtt elindulnak az iskolába, ami akár több órányi gyaloglást is jelenthet, elmosogatnak és felsöpörnek otthon. Mivel az iskolák államilag nem támogatottak, mindenhol fizetni kell az oktatásért. Akik emiatt nem tudnak iskolába járni és otthon vannak, napközben is segítenek a főzésben, vásárlásban, vagy a nőkhöz hasonlóan már fiatalon elkezdenek az utcán való árusítással pénzt gyűjteni. A fent leírtak után talán nem meglepő, hogy a fiú gyerekeknek általában jobban örülnek, mint a lányoknak, akik közül csak az első kapja meg a fiúknak kijáró figyelmet. Mivel a szülőknek nincs sok ideje a gyerekekkel foglalkozni, nagyon hamar önállóak lesznek. Az egy utcában lakók együtt játszanak mindenféle felügyelet nélkül, és négy-öt évesen már bárki el tud menni egyedül a piacra, vizet hozni vagy a boltba vásárolni. Ebben a tekintetben lenne mit tanulnunk az afrikai családoktól.


Szandra

Egy igazán "remek" hét emlékére...

Csodásan kezdődött a múlt hetünk, Szandra betegen ébredt, egész éjjel lázas volt és mi is tapasztalhattuk, hogy volt már jobb formában is. Még a szokásos reggeli avokádókrém sem kellett neki, akkor tudtuk, hogy nagy a baj, orvoshoz kell vinni. Felhívtam sofőrünket, Sampard-t, hogy mikor érkezik, a kórházat is útba kell ejteni, de sajnálkozva mondta, hogy keressünk szépen taxit, mert a kocsink elromlott. Szegény Szandrát kikísérve az út végére sikerült egy autót fognunk, beültem a sofőr mellé, nagybetegünk pedig hátra. Útközben meg akartam állni pénzt váltani, viszont látszólag nem beszélt franciául a pasas. Mérges lettem, mikor megállt, ki is szálltunk rögtön, fizetni sem voltam hajlandó azért az 5 méterért. Mikor odaértem a pénzváltó standhoz veszem észre, hogy nincs meg a pénztárcám. Feltételezem a sofőr ezért értetlenkedett annyit, mert addig észrevétlenül kicsempészte a tárcámat a táskámból. Egy gyors sírás, idegroham után hazabattyogtunk, mivel így már nem volt pénzünk orvosra. Szerencsére Laci bácsi pont felénk járt, úgyhogy eljött értünk, elvitt minket a kórházba, ahol hamar kiderült a vérvétel alapján, hogy Szandra maláriás. Napokig 40 fok körüli láza volt, állandóan itattuk, lázcsillapítót szedett, de néha még így is hűtőfürdőt kellett vegyen.
 Szerencsére csütörtökre elmúlt, így névnapja alkalmából, pénteken elmentünk egy igazi afrikai turkálóba. Iszonyatos kosz volt mindenhol, szeméthegyeken át ugráltunk, a szokottnál is többen tukmálták ránk mindenféle ruhaneműt. Itt amúgy amennyire tapasztaltam, jellemző, hogy egy környéken ugyanazokat a dolgokat árulják. Például utcahosszon kínálják a hagymát, krumplit, jelen esetben a ruhákat kizárólag. Sok-sok gyaloglás után találtunk pár szoknyát, pólót, úgyhogy elégedetten tértünk haza.
 Este Laci meghívott minket vacsorázni egy közeli étterembe, ahová a helyi tömegközlekedéssel mentünk. Minden rendben ment, egyszer át kellett szállni és ugyan pár száz méterre volt az étterem az első megállótól, úgy gondoltuk biztonságosabb egészen a bejáratig autózni. Fizetés után kiszálltunk, éppen akarunk átmenni a túloldalra, mikor arra lettem figyelmes, hogy valaki odaszaladt hozzánk, majd már csak azt, hogy rohan el Szandra táskájával. Letépte róla és rohant a házak közé. Hiába kiabáltunk, gyorsan eltűnt a házak között. Sajnos benne volt a telefonja és pénz... Hetünk "jó" kezdése után még rosszabb befejezés lett, de mint ahogy mindenki mondja: C'est le Congo!

Zita

Egy nap, bele a sűrűjébe

Érkezésem napja nem csak számomra rejtegetett külön izgalmakat. Nem tudom, eljutottak-e a hírek haza, de szomorú dolog történt. Délután lezuhant egy repülőgép; és ez egyáltalán nem vicc! Meghaltak rajta 32-en, ENSZ- és EU-katonák utaztak rajta: egyetlen ember élte túl… Akkora vihar volt, hogy –híreink szerint- amiatt történt a katasztrófa.

Mivel én persze semmit sem sejtettem erről az egészről, az estém a barátaimmal való újra találkozás, és a Lányokkal való ismerkedés jegyében telt; majd a moszkítóháló alatt nagyszerűt aludtam.

Reggel gyalogszerrel elindultunk Petivel és Erikával a sulit és árvaházat rejtő negyedbe. Egészen idegenvezetés-íze volt számomra a dolognak, mivel fáradhatatlanul sorolták a helyi jellegzetességeket.

A bemutatkozó körút egy véget nem érő kézfogás- és „bonjour”- áradat volt. Először az árvaházba mentünk, ahol a tizenegy gyermek és a velük levő Mama Leontine kedvesen fogadtak. A nappaliban fotelek állnak, azokon helyezkedtünk el, amíg a hölgy varrogatott. A gyerekek nagyon komolyan veszik őt, és igazán szépen engedelmeskednek neki. Hamarosan körülvettek minket, és egyikük doktor szerepbe bújt, mérte a többiek vérnyomását. Pillanatok alatt belejött a szerkezet kezelésébe. Másik két kisfiú is elmélyülten bütykölt különböző játékaival, elemmel, alkatrészekkel. Időnként a szomszéd kis gyerkőcök is bekukkantottak. Főleg, amikor a hangulat kezdett magasabbra emelkedni. Ugyanis hamarosan éneklésbe kezdtünk: magyarul, franciául, lingalául, sőt egyet angolul is tudtak már (A csendes éj-t). Akadt olyan is, ami nekem sem volt idegen, ezt nagyon értékelték. Welcome nevű emberünk gitárral kísérte a rögtönzött kórust.

Az iskolában is jártam, de a délelőtt rövidebbre volt szabva egy délutáni ENSZ-hez kapcsolódó alapítvány, az O.C.H.A. találkozója miatt, ahová hivatalosak voltunk az Alapítvány itteni Titkárával. A városban, egy Unicef – épületben tartották. Transporttal kellett utaznunk, ez a leggyakoribb helyi közlekedési mód. Kisbuszokba beülnek, akik egy-egy bizonyos irányba utaznak. Bárhol le lehet inteni, és igen jó tempóban haladhat vele az ember.

Körülbelül húszan gyűltünk össze a légkondicionált tárgyalóban. Az alkalmon az ország aktuális problémáiról volt szó, kezdésként pedig néma felállással adóztunk a repülőszerencsétlenség halottai emlékére, akik közül ketten O.C.H.A.-hoz tartoztak. Élelmezési, járvány- és biztonságpolitikai témákban összegezték a teendőket, és a megoldási javaslatok kidolgozására külön kisebb csoportokat küldtek ki maguk közül. A levezető elnök a források elosztása és a visszajelzések közötti kapcsolatot tartotta a legfontosabbnak. Nagy tisztelettel vettek körül minket is.

Hazafelé igyekeznünk kellett a korai sötétedés miatt, és persze alig vártuk az ebédet is. Makembából készült, hozzá egy tojásos pörkölt járt. Harmonikus ízek, nagyon ízléses tálalás jellemezték.

Ibolya

Új csapattagként..

Hol volt, hol nem volt, voltak nekem jó barátaim, akik gondoltak egy nagyot, és önkéntesnek álltak, elmentek a messze Afrikába. Hamarosan kiderült, van még hely a Csapatban.

Az indulásom nagy napja e hét kezdetén volt. Budapestről természetesen még nem jött el az ideje annak, hogy közvetlen járatot indítsanak a kies Kongóba, így adódott, hogy én is a már jól bevált módon: brüsszeli átszállással utaztam.

Óriási élmény volt látni az alattunk elsuhanó tájat, még ha meg is kell vallani, valahol azért elszorult a torkom. Egy darabig mívesen formált, kidolgozott ékszerként ragyogtak odalenn a városkák, később mindenféle formájú csipkézetnek örvendhettem. Túl korainak tűnt a landolás. A reptéren aztán életem egyik legszürreálisabb tapasztalata várt, ugyanis az óriási, mintegy húsz perc alatt végigsétálható terminálban perceken belül majdnem egyedül találtam magam, rengeteg bekapcsolt tévé és a sok ételautomata közt. Még befutott egy-két gép, ilyenkor kisiettek az utasai, a helyzet alapvetően mégis csak annyit változott, hogy éjfél körülre tényleg csak a takarítók maradtak ott. A gépem délelőtt indult, fedélzetén minden földi jóval. Le voltam nyűgözve a rengeteg felhőtől, és az alattuk elő-előbukkanó tájrészletektől.

A fekete kontinens karakteresen más, mint északi szomszédja. A táj szerkezete, az agrárterületek formája, a színek; nem beszélve persze a terpeszkedő Szahara semmihez sem fogható, meglepően változatos szépségéről!

Dualában leszálltunk. Majd, ahogy kevéssel korában hallottam is a jelenségről, a délután közepén hirtelen csak úgy lehullott az éjszaka. Kinshasában aztán beletelt némi időbe, hogy megkapjam a csomagokat, de hiánytalanul, épségben láttam viszont őket. Meleg ugyan volt, pára is, de egyáltalán nem bántó módon, csak olyan érzés volt ebben a klímában, mintha nyári zápor utáni párolgó aszfalton járnék.

Itt hihetetlenül nyüzsgő minden. A szállás felé tartva csupa zsúfolt utcával és élénk élettel találkoztunk. Elértem a célt. Ugyanakkor, most kezdődik csak igazán!

Ibolya

Majd kiderül....

Az árvaházi gyerekekkel egyre jobb viszonyban vagyunk, már maguktól is odajönnek beszélgetni, játszani, ami eddig nem nagyon volt jellemző. De amióta köpőcsöveztünk és papírhajót hajtogattunk együtt, már könnyebben feloldódnak a jelenlétünkben. Egyébként nagyon nyitottak, ha rajzolni vagy festeni szeretnénk velük valamit, rögtön körbeülnek és kezdik is csinálni. Sőt, ha egyszer valamit megtanulnak magyarul, onnantól mindig mondogatják nekünk. A Twister-nek is nagy sikere volt (ha valaki nem ismerné, ez a fehér pálya különböző színű körökkel, ahol minden körben egy végtagot kell egy adott színre tenni úgy, hogy a többi nem mozdul), amíg festettem a pályát, nagyon furcsán nézték, hogy mit csinálok, viszont amikor rájöttek, hogy kell játszani, nem akarták abbahagyni. Ők is megtanítottak nekünk néhány játékot, például a dámát és a Ki nevet a végén?-t, amiket azért kellett újra tanulnunk, mert a mieinkhez képest elég alternatív szabályok szerint játsszák őket.

Egy-két hétvégi programot is szerveztünk, amikor együtt elmegyünk valahová. Az egyik ilyet Fabio és a felesége, Nadine intézte. Ők is az iskolai gyülekezetbe járnak, és Petiékkel sok időt töltenek együtt. Az árvaházból indultunk reggel, ahol mindenki ünneplőbe öltözött, úgy várta az indulást. Itt megszokott módon egy kombi személyautóba zsúfolódtunk be tizenpáran, így mentünk. Elkísért minket Joseph Bing is, az árvaház régebbi vezetője. Meglepetésünkre sokkal fiatalabb, mint gondoltuk. A gyerekek pedig láthatóan imádták, és nagyon örültek a viszontlátásnak. Mindegyiküket megölelgette és a kirándulás alatt mindenkivel váltott pár szót. Az állatkertben a krokodilok érdekelték a legjobban a társaságot. Amikor egy dolgozó bemászott hozzájuk és egy bottal ingerelte őket, hogy harapjanak rá, minden gyereknek leesett az álla és csak egy két elképedt huu-t hallottunk. A másik nagy kedvenc a gorilla volt, aki egy banánért még táncolni is hajlandó volt nekünk. Majmokból egyébként rengetegféle volt, nem is tudtuk, hogy a bonobókon kívül ennyi fajta él itt. A látogatás végén minden gyerkőc felülhetett egy lóra, aminek örült is mindenki, kivéve Pobát, aki halálra rémült az ötlettől. Amikor aztán mégis felrakták a lóra, persze pont alatta kezdett nyugtalankodni, úgyhogy nem győzött leugrani róla. A nap végén leültünk egy rét mellett az állatkert közepén, ahol aki akart, elmehetett játszani. Mi még mindig meglepődtünk azon, hogy egy egyszerű füves tér mennyire le tudja kötni a gyerekeket, de aztán belegondoltunk, hogy az árvaházban és a környékén csak homokos föld van, tehát végül is érthető, hogy értékelik a változatosságot.

A másik közös program egy nálunk tett látogatás volt a következő vasárnap. A kis csapat már reggel tízkor megérkezett Welcome vezetésével, amikor mi még épp csak kászálódtunk ki az ágyból. Szerencsére ez senkit nem zavart különösebben, a gyerekek egyből megszállták a kertet, kihozták a dobot, előkerült Welcome gitárja is, és elkezdtek énekelni. Mi Zitával ezalatt elrohantunk megvenni a hozzávalókat az ebédhez. Eredetileg babgulyást akartunk főzni, de mivel konzerv babot nem találtunk, a fejtett bab beáztatásához pedig túl késő volt, a spagetti mellett döntöttünk. Visszaérve a már ismerős problémával szembesültünk, nevezetesen, hogy a faszenes főzőt még mindig nem tudjuk begyújtani. Viszont Nahomie és Ursil készségesen segített és percek alatt beindították a tüzet. Hiába, itt a lányok ezt már kiskorukban megtanulják, mi meg csak ámulunk, hogy milyen talpraesettek. Amíg készült az ebéd, a srácok a házba is bemerészkedtek, és kifosztották a könyvespolcokat. Mindenki talált kedvére való könyvet vagy újságot, Rigean pedig nem adta alább, mint a szintetizátor, amin ezután a rádióadók váltogatásával szórakoztatta a többieket. Az ebédre megint mindenki rácsodálkozott, különösen a szószra, de azért a végén elfogyott az egész. Mama Leontine csak tésztát kért, amikor megkérdeztük miért, elmondta, hogy a sok zöldségben hizlal a cukor, és ő fogyni szeretne, ezért inkább csak a tésztából eszik. Erika ekkor szolidan elkezdte veregetni a fejét a falba, de hát legalább lesz miről beszélnie az egészség órákon. Délután közösen megnéztük a képeket és videókat, amik eddig készültek a gyerekekről. Imádják magukat nézni, hallgatni meg még inkább. Mindannyian jól szórakoztunk, úgyhogy megígértük, hogy ezt hamarosan megismételjük.

Az iskolán kívül Zitával mostanában két terv megvalósításán dolgozunk. Az egyik – még mindig – a matracok megvásárlása az árvaház számára. Miután az első helyen nem jártunk sikerrel ezzel kapcsolatban, kezdtük feladni a dolgot. Egyszer azonban megláttuk egy másik gyártó cég óriásplakátját az út mentén. Legalább háromszor kellett arra mennünk, hogy le tudjuk írni az elérhetőségeiket, de végül sikerült. Az első találkozásnál nagyon készséges volt mindenki, és elirányítottak minket a gyárból a bemutatóterembe. Mikor oda eljutottunk persze senki nem tudott semmiről, úgyhogy mehettünk vissza a kiindulási pontra. Mindezek közben természetesen napok, néha hetek teltek el, és megint kezdtük elveszteni a reményt, hogy valaha el tudjuk ezt intézni. Végül viszont szerencsével jártunk, bár adományként nem sikerült megszerezni a matracokat, de legalább egy nagyon kedvezményes árat sikerült kialkudni a tulajjal. Így ha minden igaz, egy-két héten belül megérkeznek az új matracok. Remélhetőleg most már semmilyen probléma nem fog felmerülni.

Emellett kaptunk egy tippet, ami szerint egy holland szervezetnél érdemes támogatásért folyamodni, mert ők gyakran és szívesen támogatnak a miénkhez hasonló szociális projekteket. Így aztán Zitával megírtunk egy pályázatot a számukra. Amilyen egyszerűnek tűnik ez így leírva, olyan bonyolult és hosszadalmas volt valójában. Először is az Alapítvány adatai miatt Papa Simone-t kellett zaklatnunk, majd a munkásságunk leírása miatt Douman-t. A kért dolgok listájánál Lacit, a kész dokumentum megformázásánál pedig Petit. Még szerencse, hogy mindenki segítőkész és türelmes volt velünk, különben talán sosem készültünk volna el. Hosszas variálás után, hogy mit is kérjünk pontosan, végül a háztartási eszközök és bútorok mellett egy új generátorra, vízgyűjtő rendszerre és napelemekre esett a választásunk. Ezekkel biztosítva lenne az árvaház víz és áram ellátása, amik egyenlőre sajnos nem mindig kielégítőek. Amikor mindezzel megvoltunk, találkoztunk a leendő elbíráló egyik kollégájával, aki felkészített minket arra, hogy a személyes találkozásnál mit és hogyan mondjunk majd. Sajnos arra is felhívta a figyelmemet, hogy a támogatások összege áprilistól csökkenni fog, ezért kevesebb projektet tudnak majd finanszírozni. Azért reméljük, a miénk a szerencsések között lesz. Majd kiderül....

Szandra

Osztályvizsgálatok

Kicsit döcögősen, de haladnak az osztályvizsgálatok. Miről is szól ez

az egész? Feltérképezem a tanulók általános egészségügyi állapotát:
testsúly-, magasság-, vérnyomás mérés, látásvizsgálat, tisztasági
szűrés (hajas fejbőr, és a körmök állapota), továbbá a fogak, mandulák
megtekintése.
Ez nagyon jó lehetőség, hogy kiszűrjem azokat a tanulókat, akikre
sokkal jobban oda kell figyelni. Sajnos a lehetőségek nagyon szűkösek,
hiszen nem kérhetem, hogy menjen el szemészetre, mert szemüvegre van
szüksége; mint ahogy azt sem, hogy fizesse a fogászati kezelését.
Sokan még a maláriával is kínlódnak, hiszen a szükséges gyógyszereket
sem tudják kifizetni (kb 4-5 $). Így a leleményességemre vagyok
teljesen utalva. Nagy kihívás ez egy magamfajta védőnőnek, de mindig
is erre vágytam.
Nagy meglepetésemre a gyerekek szinte mind nagyon jó egészségi
állapotnak örvendenek. A vérnyomás, illetve a pulzus többször kiugrik,
amit minden bizonnyal az izgalomnak tudhatunk be. Természetesen egy
későbbi időpontban visszahívom ezeket a gyermekeket. A fogaik
gyönyörűek, abszolút érzékelhető, hogy nem fogyasztanak olyan
mennyiségű cukrot, mint európai társaik, hiszen fogszuvasodás szinte
egyáltalán nem fordul elő. Egyedüli probléma a látás. Számomra gyanús,
hogy nem is a szemükkel, hanem a betűk felismerésével van a gond.
Szomorú, hogy erre kell gondoljak, de sajnos minden jel ezt mutatja.
Annyit tudok tenni, hogy átvariálom az ültetési rendet, hiszen sokszor
a tanuló teljesítménye már attól nagyon sokat javul, hogyha kicsit
közelebb ül a táblához. Hiszen végre akkor mindent el tud olvasni, nem
homályosak a szavak.
Nagyon szeretem minden percét a munkámnak, a tanulók (még a nagyok is)
ki vannak éhezve a bátorító, kedves szavakra. Látszik a szemükben a
hála, az öröm, hogy mennyire értékelik a segítséget. Péterrel (mint
segítőtársammal) újra megtapasztalhattuk, hogy "segíteni kiváltság"!
Miért? Mert ki ne szeretne egészséges és boldog lenni? Ők is!

Erika