2011. április 4., hétfő

Majd kiderül....







Az árvaházi gyerekekkel egyre jobb viszonyban vagyunk, már maguktól is odajönnek beszélgetni, játszani, ami eddig nem nagyon volt jellemző. De amióta köpőcsöveztünk és papírhajót hajtogattunk együtt, már könnyebben feloldódnak a jelenlétünkben. Egyébként nagyon nyitottak, ha rajzolni vagy festeni szeretnénk velük valamit, rögtön körbeülnek és kezdik is csinálni. Sőt, ha egyszer valamit megtanulnak magyarul, onnantól mindig mondogatják nekünk. A Twister-nek is nagy sikere volt (ha valaki nem ismerné, ez a fehér pálya különböző színű körökkel, ahol minden körben egy végtagot kell egy adott színre tenni úgy, hogy a többi nem mozdul), amíg festettem a pályát, nagyon furcsán nézték, hogy mit csinálok, viszont amikor rájöttek, hogy kell játszani, nem akarták abbahagyni. Ők is megtanítottak nekünk néhány játékot, például a dámát és a Ki nevet a végén?-t, amiket azért kellett újra tanulnunk, mert a mieinkhez képest elég alternatív szabályok szerint játsszák őket.

Egy-két hétvégi programot is szerveztünk, amikor együtt elmegyünk valahová. Az egyik ilyet Fabio és a felesége, Nadine intézte. Ők is az iskolai gyülekezetbe járnak, és Petiékkel sok időt töltenek együtt. Az árvaházból indultunk reggel, ahol mindenki ünneplőbe öltözött, úgy várta az indulást. Itt megszokott módon egy kombi személyautóba zsúfolódtunk be tizenpáran, így mentünk. Elkísért minket Joseph Bing is, az árvaház régebbi vezetője. Meglepetésünkre sokkal fiatalabb, mint gondoltuk. A gyerekek pedig láthatóan imádták, és nagyon örültek a viszontlátásnak. Mindegyiküket megölelgette és a kirándulás alatt mindenkivel váltott pár szót. Az állatkertben a krokodilok érdekelték a legjobban a társaságot. Amikor egy dolgozó bemászott hozzájuk és egy bottal ingerelte őket, hogy harapjanak rá, minden gyereknek leesett az álla és csak egy két elképedt huu-t hallottunk. A másik nagy kedvenc a gorilla volt, aki egy banánért még táncolni is hajlandó volt nekünk. Majmokból egyébként rengetegféle volt, nem is tudtuk, hogy a bonobókon kívül ennyi fajta él itt. A látogatás végén minden gyerkőc felülhetett egy lóra, aminek örült is mindenki, kivéve Pobát, aki halálra rémült az ötlettől. Amikor aztán mégis felrakták a lóra, persze pont alatta kezdett nyugtalankodni, úgyhogy nem győzött leugrani róla. A nap végén leültünk egy rét mellett az állatkert közepén, ahol aki akart, elmehetett játszani. Mi még mindig meglepődtünk azon, hogy egy egyszerű füves tér mennyire le tudja kötni a gyerekeket, de aztán belegondoltunk, hogy az árvaházban és a környékén csak homokos föld van, tehát végül is érthető, hogy értékelik a változatosságot.
A másik közös program egy nálunk tett látogatás volt a következő vasárnap. A kis csapat már reggel tízkor megérkezett Welcome vezetésével, amikor mi még épp csak kászálódtunk ki az ágyból. Szerencsére ez senkit nem zavart különösebben, a gyerekek egyből megszállták a kertet, kihozták a dobot, előkerült Welcome gitárja is, és elkezdtek énekelni. Mi Zitával ezalatt elrohantunk megvenni a hozzávalókat az ebédhez. Eredetileg babgulyást akartunk főzni, de mivel konzerv babot nem találtunk, a fejtett bab beáztatásához pedig túl késő volt, a spagetti mellett döntöttünk. Visszaérve a már ismerős problémával szembesültünk, nevezetesen, hogy a faszenes főzőt még mindig nem tudjuk begyújtani. Viszont Nahomie és Ursil készségesen segített és percek alatt beindították a tüzet. Hiába, itt a lányok ezt már kiskorukban megtanulják, mi meg csak ámulunk, hogy milyen talpraesettek. Amíg készült az ebéd, a srácok a házba is bemerészkedtek, és kifosztották a könyvespolcokat. Mindenki talált kedvére való könyvet vagy újságot, Rigean pedig nem adta alább, mint a szintetizátor, amin ezután a rádióadók váltogatásával szórakoztatta a többieket. Az ebédre megint mindenki rácsodálkozott, különösen a szószra, de azért a végén elfogyott az egész. Mama Leontine csak tésztát kért, amikor megkérdeztük miért, elmondta, hogy a sok zöldségben hizlal a cukor, és ő fogyni szeretne, ezért inkább csak a tésztából eszik. Erika ekkor szolidan elkezdte veregetni a fejét a falba, de hát legalább lesz miről beszélnie az egészség órákon. Délután közösen megnéztük a képeket és videókat, amik eddig készültek a gyerekekről. Imádják magukat nézni, hallgatni meg még inkább. Mindannyian jól szórakoztunk, úgyhogy megígértük, hogy ezt hamarosan megismételjük.
Az iskolán kívül Zitával mostanában két terv megvalósításán dolgozunk. Az egyik – még mindig – a matracok megvásárlása az árvaház számára. Miután az első helyen nem jártunk sikerrel ezzel kapcsolatban, kezdtük feladni a dolgot. Egyszer azonban megláttuk egy másik gyártó cég óriásplakátját az út mentén. Legalább háromszor kellett arra mennünk, hogy le tudjuk írni az elérhetőségeiket, de végül sikerült. Az első találkozásnál nagyon készséges volt mindenki, és elirányítottak minket a gyárból a bemutatóterembe. Mikor oda eljutottunk persze senki nem tudott semmiről, úgyhogy mehettünk vissza a kiindulási pontra. Mindezek közben természetesen napok, néha hetek teltek el, és megint kezdtük elveszteni a reményt, hogy valaha el tudjuk ezt intézni. Végül viszont szerencsével jártunk, bár adományként nem sikerült megszerezni a matracokat, de legalább egy nagyon kedvezményes árat sikerült kialkudni a tulajjal. Így ha minden igaz, egy-két héten belül megérkeznek az új matracok. Remélhetőleg most már semmilyen probléma nem fog felmerülni.
Emellett kaptunk egy tippet, ami szerint egy holland szervezetnél érdemes támogatásért folyamodni, mert ők gyakran és szívesen támogatnak a miénkhez hasonló szociális projekteket. Így aztán Zitával megírtunk egy pályázatot a számukra. Amilyen egyszerűnek tűnik ez így leírva, olyan bonyolult és hosszadalmas volt valójában. Először is az Alapítvány adatai miatt Papa Simone-t kellett zaklatnunk, majd a munkásságunk leírása miatt Douman-t. A kért dolgok listájánál Lacit, a kész dokumentum megformázásánál pedig Petit. Még szerencse, hogy mindenki segítőkész és türelmes volt velünk, különben talán sosem készültünk volna el. Hosszas variálás után, hogy mit is kérjünk pontosan, végül a háztartási eszközök és bútorok mellett egy új generátorra, vízgyűjtő rendszerre és napelemekre esett a választásunk. Ezekkel biztosítva lenne az árvaház víz és áram ellátása, amik egyenlőre sajnos nem mindig kielégítőek. Amikor mindezzel megvoltunk, találkoztunk a leendő elbíráló egyik kollégájával, aki felkészített minket arra, hogy a személyes találkozásnál mit és hogyan mondjunk majd. Sajnos arra is felhívta a figyelmemet, hogy a támogatások összege áprilistól csökkenni fog, ezért kevesebb projektet tudnak majd finanszírozni. Azért reméljük, a miénk a szerencsések között lesz. Majd kiderül....


Szandra

2011. március 23., szerda

Osztályvizsgálatok




Kicsit döcögősen, de haladnak az osztályvizsgálatok. Miről is szól ez

az egész? Feltérképezem a tanulók általános egészségügyi állapotát:
testsúly-, magasság-, vérnyomás mérés, látásvizsgálat, tisztasági
szűrés (hajas fejbőr, és a körmök állapota), továbbá a fogak, mandulák
megtekintése.
Ez nagyon jó lehetőség, hogy kiszűrjem azokat a tanulókat, akikre
sokkal jobban oda kell figyelni. Sajnos a lehetőségek nagyon szűkösek,
hiszen nem kérhetem, hogy menjen el szemészetre, mert szemüvegre van
szüksége; mint ahogy azt sem, hogy fizesse a fogászati kezelését.
Sokan még a maláriával is kínlódnak, hiszen a szükséges gyógyszereket
sem tudják kifizetni (kb 4-5 $). Így a leleményességemre vagyok
teljesen utalva. Nagy kihívás ez egy magamfajta védőnőnek, de mindig
is erre vágytam.
Nagy meglepetésemre a gyerekek szinte mind nagyon jó egészségi
állapotnak örvendenek. A vérnyomás, illetve a pulzus többször kiugrik,
amit minden bizonnyal az izgalomnak tudhatunk be. Természetesen egy
későbbi időpontban visszahívom ezeket a gyermekeket. A fogaik
gyönyörűek, abszolút érzékelhető, hogy nem fogyasztanak olyan
mennyiségű cukrot, mint európai társaik, hiszen fogszuvasodás szinte
egyáltalán nem fordul elő. Egyedüli probléma a látás. Számomra gyanús,
hogy nem is a szemükkel, hanem a betűk felismerésével van a gond.
Szomorú, hogy erre kell gondoljak, de sajnos minden jel ezt mutatja.
Annyit tudok tenni, hogy átvariálom az ültetési rendet, hiszen sokszor
a tanuló teljesítménye már attól nagyon sokat javul, hogyha kicsit
közelebb ül a táblához. Hiszen végre akkor mindent el tud olvasni, nem
homályosak a szavak.
Nagyon szeretem minden percét a munkámnak, a tanulók (még a nagyok is)
ki vannak éhezve a bátorító, kedves szavakra. Látszik a szemükben a
hála, az öröm, hogy mennyire értékelik a segítséget. Péterrel (mint
segítőtársammal) újra megtapasztalhattuk, hogy "segíteni kiváltság"!
Miért? Mert ki ne szeretne egészséges és boldog lenni? Ők is!

Erika

Vizibicikli


Nadine
Péter és én a szombati gyülekezeti összejöveteleken két nagyon kedves

barátra tettünk szert Fabio és felesége Nadine személyében. Teljesen
átérzik a helyzetünket, látják, hogy kicsit nehezebben illeszkedünk
be, ezért ahogy lehet segítenek nekünk.

Például egy közös vizibiciklizéssel, amit két hete vasárnap ejtettünk
meg. Nagyon szép helyre vittek bennünket. A bonobo park felé vezető
úton haladtunk, mégis egy teljesen más részen álltunk meg, hatalmas tó
volt mellettünk, körülöttünk a buja növényzet, csak a madarak és egyéb
állatok hangját lehetett hallani. Rögtön éreztem, hogy szeretem ezt a
helyet. Sétáltunk egy nagyot a tó körül, majd vizibicikliztünk, ami
közös nevetésbe fulladt, hiszen Nadine-nal voltam egy hajón, és rögtön
bizonyságát adtuk, hogy nem nagyon értünk annak kormányzásához. Nem
baj, gyakorlás teszi a mestert.

Erika és Nadine



Fabio kérésének megfelelően korán indultunk, hogy kikerüljük a
turisták nagy tömegét. Tudta, hogy miről beszél, hiszen a tó körüli
sétáról visszaérve egy tucat erurópai, indiai személlyel találkoztunk,
természetesen UN autók mindenfelé. Hiába, ez a hely ismét nem a
helyieknek szól... Sajnos!




Erika

2011. március 18., péntek

Afrikában élni vegetáriánusként



Kiutazásom elott több kérdés foglalkoztatott engem, melyek közül az
egyik az étkezés volt. Péter és én vegetáriánusok, szinte vegánok
vagyunk, ami egyenlo azzal, hogy húst egyáltalán nem fogyasztunk,
tejterméket és tojást pedig ritkán. Emellett napi háromszor boséges
nyers gyümölcsöt, zöldséget igénylünk. Mindezt hogyan tudjuk
megvalósítani itt, ahol semmi kultúrája nincs a salátáknak, friss
gyümölcsöknek? Viszont annál több halat és csirkét ehetnénk.

Megpróbáltuk. Legyen. Elkezdtünk halat fogyasztani az étkezésekhez,
mármint az ebédhez. Megmondom oszíntén gyomorforgató volt néha az
érzet, de úgy gondoltam menni fog. Igen, ment is, kb 2 hétig, amit
folyamatos hasmenés kísért. Közben majdnem elsorvadtam, mert a
szervezetem követelte az otthoni ételeket. Amikor elmentünk Kimpesébe
és vacsorára egy hatalmas tál zöldség-salátát készítettünk a
lányokkal, Doudou, és a soforünk nem ettek velük, mert elmondásuk
szerint a saláta nem étel... Számomra pedig létszükséglet. Elképeszto
mennyire különbözik a gondolkodásunk.

A kérdés talán mára kezd megoldódni. Hogyan?

1: Mami (szakácsnénk) napi szinten tesz az asztalra gyümölcsöt,
maracuyát, banánt, etc.
2: Mostmár rendszeresen vásárolunk Péterrel magunknak plusz zöldséget,
gyümölcsöt, hála Nadine-nak (barátno az iskolánál levo
gyülekezetbol) és férjének Fabionak, akik mindenben segítségünkre
vannak.
3: Csíráztatás. Mivel lesz egy plusz önkéntesünk Ibolya személyében,
így o kitudja hozni a csíráztató üvegeimet, és a magokat (mungóbab,
retek, lucerna, amarant, etc...). Ezt a lehetoséget információ gyujtés
után lehet, hogy elvetem, attól függoen, hogy a reptéri átvilágítás
megöli a magokat, vagy sem.

Saját magunkon érezzük, hogy savasodik a szervezetünk, nemcsak a nyers
hiánya, hanem az étkezési szokások eroteljes különbözosége miatt is.
Értem ez alatt: otthon nagyon ritkán eszünk finomított pékárút (itt
csak az van), és emiatt nagyon hiányzik az igazi, házi teljes kiorlésu
zsemle és kenyér. Továbbá még négy hónapig nélkülöznünk kell a reggeli
müzliket különbözo tejekkel felöntve (szója-, zab-, kókusz-, rizstej,
etc). Nem folytatom, mert a végén még nosztalgiába fullad a bejegyzés.

Egy biztos. Ha hazaértünk, Péterrel komoly tisztító-, lugosító kúrával indítunk.

Erika

2011. március 8., kedd

Nőnap

Journee de Femmes


Nőnap alkalmából megkértek minket is, hogy készüljünk valamilyen műsorral a gyerekekkel. Úgy gondoltuk, hogy megtanítunk egy-két magyar dalt nekik, így magyar tudásuk is bővül, valamint nem veszik majd annyira kötelező jellegűnek és terhesnek, mivel imádnak énekelni. Nem kellett sokat vesződnünk a szöveggel, mivel Erzsó megtanította nekik régebben, így csak felelevenítettük, csiszoltunk kicsit a már elfelejtett sorokat. Nagyon édesek, ahogy magyarul énekelnek, jó hallani Afrikában a Tavaszi szél vizet áraszt-ot. Közben persze már nekünk is megtanítottak egy lingala dalocskát, mondjuk úgy, hogy egész tűrhetően megy. Személyes lingala tolmácsom Isaac, mindig készségesen lefordítja miről beszélnek egymás között.
Az ünnepre minden nő hagyományos népviseletet ölt, ez a pagne (pány), így mi is varrattunk magunknak. Hosszas válogatás után nagy nehezen találtunk egy zöld anyagot, amiből mindhármunk ruhája készült. Nem a választék hiánya miatt volt nehéz dönteni, rengeteg féle anyag volt, de mi nem vagyunk annyira hozzászokva az ennyire színes és mintás dolgokhoz. Végül egy zöld színű, szerintem UFO-mintás, Péter szerint sombrero, egyesek szerint fonalgombolyag átszúrva  kötőtűvel, úgyhogy a képek alapján várjuk a többi ötletet. Varrónőnk házhoz jött, nagyon meglepődtünk, amikor előkapott három posztert, a választható modellekről. Volt rajta kifejezetten temetésre, hétköznapokra, ünnepekre illő ruha, szóval elég nagy volt a választék. Mindenkiről levette a méreteket csütörtökön, hogy keddig bőven elkészüljön a három komplett ruha, vagyis szoknya felsőrésszel. Két része a népviseletnek így is lemaradt rólunk, egyrészt a fejkendő, másrészt a derékra köthető plusz anyag, amiről egyébként a ruha is kapta a nevét (eredetileg ez a pagne). Mi ezt nem kértük, hiszen így is nagyon meleg lesz szerintem.
Megérkeztek a ruhák ma este, azaz hétfőn, rögtön felpróbáltuk. Sajnos kisebb igazításra szorult mindegyik, de remélhetőleg holnapra meglesz mindenkinek. Kicsit úgy érzem magam tetőtől-talpig zöldben, mint egy karácsonyfa, de majd biztosan hozzászokom.


Esély egyelőség nőknapján
Árváink is igazi nőkként öltözve
Kedd reggel megkezdődött a nagy nőnapi őrület. Ez Kongóban hatalmas ünnepnek számít, aminek csúcspontjaként a szépen kiöltözött nők felvonulnak a belvárosban. Valószínűleg emiatt is volt már reggel dugó a főbb útvonalakon, ami miatt Doumen is késett tőlünk az átszabott ruhákkal. Mivel az enyém már kész volt, először csak én vettem fel. Bár nagyon furcsán éreztem magam benne, és biztosra vettem, hogy mindenki ki fog nevetni, meglepően pozitív hatással volt az emberekre. Amikor kimentem a boltba, még többen jöttek oda köszönni, mint egyébként, és nem győzték dicsérni a ruhám. Ahogy ezt a nap folyamán még sokszor mondták, igazi mama congolaise-ek lettünk. Amikor végül megérkeztek. Mindenkinek sikerült örömet szerezni ezzel az öltözékkel, ha már nekünk annyira nem is jött be, mivel iszonyatosan meleg volt és ez a ruha nem nagyon számít lenge öltözetnek. Sajnos mire az iskolába értünk, megtudtuk, hogy az ünnepség elmaradt, majd a húsvéti szünet előtt adhatjuk elő a kis műsorunkat. Előtte a gyerekekkel az árvaházban csináltunk pár képet, mivel nagyon szépen felöltöztek az ünnepre. Mindenki ugyanolyan pagne-t viselt, előtte  való nap pedig szépen befonták egymás haját, a különleges alkalomra való tekintettel még kis figurás díszeket is tettek bele, nagyon szépek voltak. A lányokat megajándékoztuk egy csokival, ami a meleg miatt megolvadt, de így is nagyon örültek neki. Végül egy sucré elfogyasztása után, valamint miután letudtuk az elmaradhatatlan fényképezkedést, hazamentünk. Kicsivel nagyobb ünnepre számítottunk, de a szünet előtti műsor biztosan sokkal nagyobb volumenű lesz az iskolában is.


Szandra és Zita

Magyar ízek Afrikában


Kitaláltuk a többiekkel, hogy jó lenne egy tipikusan magyar ételt főzni a gyerekeknek, az árvaházban. Mint minden ilyen alkalomnál a paprikáskrumpli jutott először eszünkbe. Elmentünk bevásárolni Sampard-al, kiderült, hogy a krumpli sokkal drágább, mint otthon, úgyhogy ez itt nem minősül egy olcsó ételnek, de már nem hagytuk félbe a kis projektünket. Külön érdekes volt, ahogy a többieket, Pétert, Andrást bevonva sem nagyon boldogultunk a tűz begyújtásával, így meg kellett kérnünk Maman Léontine-t, hogy segítsen. A szénnel való főzés nem teljesen olyan, mint a komfortos gáztűzhelyen. Mindig úgy kell készülni, hogy legalább 3 óra, mire elkészül valami. Miközben már javában a hagymár pirítottuk, vettük észre, hogy sajnos rossz paprikát kaptunk a boltban. Hiába a nem csípőset kértük, bizony chilli-t kaptunk. Miután megkóstoltuk, egyértelmű volt, hogy nem tehetjük bele, mert egy gyerek sem lenne képes azt megenni. Próbáltunk szerezni helyette másikat, de nem ment, mivel csak a városban lehet paprikát kapni. Szóval így lett a paprikáskrumplinból főtt krumpli hagymával. Azt beszéltük, hogy biztosan meglesz a véleményük a remek magyar konyhánkról, de nem volt mit tenni, mégsem hagyhattuk félbe. Végül is mindenki evett belőle, nem volt annyira rossz, de kicsit sem hasonlított az igazi magyar paprikáskrumplira.. Legközelebb majd jobban rákészülünk...

2011. március 7., hétfő

Harmadik világ


Aggregátor javítás

Harmadik világ

A helyi viszonyok mérlegén nagyon szép házban lakunk. A környék pedig
egyszerűen gyönyörű: buja növényzet, rengeteg madár, esténként, a
naplementében egy hatalmas pálmafa sziluettje látszik az ablakunkból,
és a távolban, a Congo folyón túl Brazzaville fényei. A kerületünk
neve Jolie Jardin, azaz "Csinos Kert". Valóban csinos.
Két dolog azért megtöri ezt az idillt: víz nem mindig van, és ha van
is, a nyomás alkalmatlan a zuhanyzásra. Emiatt két nagy vödröt tartunk
a fürdőszobában, ezeket töltögetjük, és abból fürdünk. Továbbá
vigyázni kell fürdéskor, hogy ne menjen a számba. A helyiek azt
mondják, csúnya dolgokat lehet tőle kapni... Másrészt az áramellátás
kizárólag hétvégén folyamatos, akkor is csak nagyjából, és erősen
ingadozó feszültséggel. Hétközben pedig csak éjjel van. Megfigyelésünk
szerint kb. éjféltől 6-ig (páros heteken), vagy 8-ig (páratlan
heteken). Persze ez csak egy igen felületes statisztika.
Az elmúlt két hétben azonban volt szerencsénk beletanulni, milyen is
az igazi afrikai lét.
Kezdődött azzal, hogy a generátorunk elromlott. Semmi baj, megvárjuk
az éjszakát, feltesszük a telefonokat tölteni és alszunk. Ám hétfő
éjjel a telefonok egy kicsit sem töltődtek. Sőt, kedd éjjel és szerda
éjjel sem. A hűtőnk állapotáról most nem mesélnék. Elég, ha ezt a
három napot megszorozzuk a trópusi meleggel.
Csütörtökön megjavították a generátort, és szombatra az áram is
visszajött. Kicsit mosolyogtunk magunkon: "Lám, afrika minden nap
megnevel minket. Legalább víz az van!" Nos, ezzel el is szóltam magam.
Ezen a héten hiába töltögettük a vödröket, sehogy sem akartak
megtelni, de annál inkább fogyott belőlük a víz. A harmadik napon már
egészen magunk alatt voltunk. Szerencsére az udvaron van egy csap, ami
egy másik vízhálózatra van kötve, és abból hajnalonta csordogál a víz.
Mondanom sem kell, hogy az egész lakóközösség (két család és mi)
odakészítette reggelente az összes elérhető lavorját és vödrét.
A vízellátásunk négy nap után újra normalizálódott, újra van a lakásban víz.
Iskolába menet mindig látom a szegényebb negyedek lakóit, amint
összegyűlnek egy-egy csapnál, és töltögetik az edényeiket. Nem egyszer
látok egészen kicsi gyerekeket elképesztően nagy műanyag flaskákkal a
fejükön, amint több utcányi távolságra viszik haza a vizet. Haza, ahol
sem víz, sem áram nincs bevezetve. Igen, ez a főváros. Te meddig
bírnád?

Péter